16. rész - Egyszer minden rendben lesz

Sziasztok!

Szóval, itt is lennék a következő résszel, amit csak kedden akartam megírni, de aztán ehhez lett ihletem, így fel is rakom gyorsan. Nincs még lebétázva, szóval az esetleges hibákért elnézést kérek, amint TimiDreams-nek lesz ideje megcsinálja és rögtön kicserélem, de nem szeretném ezzel húzni az időtöket.

Remélem tetszeni fog, pipákat, kommenteket kérnék, ha lehetséges :)

Ölel titeket:

Raquel

/Harry/

Csak a fülemben szóló kemény rockzenére koncentráltam, kizártam minden más zajforrást. Az erős basszus szinte fejfájást okozott, de azt elérte, hogy ne kelljen sötét gondolataimmal foglalkoznom. Körülöttem többen is rosszallóan hátratekingettek, nyilván a hangerő miatt kihallatszott a zene, de nem törődtem velük. Úgy nagy általánosságban sem érdekelt az emberek véleménye, ezen a reggelen azonban az sem érdekelt volna, ha ezek mind nekem támadtak volna, a hangerőt akkor sem vettem volna le.

Lejárt a határidő. Ma muszáj volt bemennem az ügyvédhez, hogy eldöntsük mi is legyen Joss sorsa. Lássuk be, az lett volna a legtisztességesebb, ha megkérdezem őt magát, hogy mit is szeretne. Csakhogy visszamenni Angliába? Ráadásul odaállni a lány elé, akinek az életét szó szerint tönkretettem? Nem volt ehhez elég erőm.

Az ember szereti magáról azt hinni, hogy erős, hogy a húzós szituációkban a helyes dolgot teszi, de nézzünk szembe a tényekkel, ez az esetek kicsiny százalékában történik így. Sokkal inkább hajlamosabbak vagyunk a kényelmesebb, az egyszerűbb választásra, csakhogy elkerüljük a nehéz utat.

Éreztem az utazóközönség nagy megkönnyebbülését, mikor végre leszálltam a metróról New York üzleti negyedénél. Az ügyvéd nagyon jó lehetet, az irodaház, amihez érkeztem az egyik legnagyobb volt környéken. A csupa üveg épület ablakain visszatükröződött a nap, így alig tudtam kivenni a logót, ami a Martin, Tucker & Tucker nevet hirdette.

Nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem volna. A tekintetek most is csak rám tapadtak, amin nem csodálkoztam. A sok öltöny és kosztüm mellett nyilván feltűnő jelenség lehettem kilyuggatott farmeremben és Nirvánás pólómban, amit egy bőrdzseki egészített ki.

A recepciós lány szemöldöke is felszaladt, mikor elé léptem, gondosan vörös rúzzsal kikent száját egy helytelenítő ciccentés hagyta el, majd erőltetett mosolyra húzta ajkait. Szőkére festett haja természetellenesen tökéletesen állt, méregdrágának tűnő kosztümje kifogástalanul festett. A falra tudtam volna mászni az ilyen nőktől.

- Segíthetek valamiben? - még a hangja is mesterkélt volt. Egyébként sem szívesen voltam itt, de ez még inkább arra sarkalt, hogy forduljak meg és menjek haza.

- Mr. Martint keresem - szűrtem ki a szavakat, szinte összepréselt ajkaim közül. Komolyan csak azt kívántam, hogy essünk túl ezen az egészen.

- Van időpontja?

- Van. Harry Styles - előztem meg újabb kérdését, mire csak a szemét forgatta és felvette a telefont.

Mikor mindent rendben találtak végre felmehettem a legfelső emeletre a csillogó-villogó felvonóval, ami tökéletesen illett az egész ház imidzséhez. Amikor kinyílt a lift ajtaja, a szám is tátva maradt. Ha azt hittem a luxust nem lehet fokozni, hát hatalmasat tévedtem. Ezen a szinten ugyan sokkal kevesebb ember volt, azonban a látványra is milliókat érő berendezési tárgyak nem is engedtek nagy teret. Egy kissé félénknek tűnő, középkorú titkárnő ugrott fel, s kísért át egy perzsaszőnyeggel fedett helyiségbe.

Nem várakoztattak sokat, hamar megjelent, azaz idősebb úr, aki múltkor meglátogatott a lakásomban. Be kell ismernem, sokkal jobban izgultam a jelenlétében, mint a múltkor, lehet ez azért, mert már pontosan tudtam, hogy mit vár el tőlem, valamint azért is, mert ebben az impozáns környezetben találkoztunk.

- Nagyon örülök, hogy újra találkozunk Mr. Styles - nyújtott kezet, amit egy másodperc habozás után el is fogadtam - Kérem, foglaljon helyet.

Leültem az egyik vérvörös karosszékbe az íróasztalával szemben, és összefontam magam előtt a karjaimat. Percről percre kevesebb kedvem volt ezt csinálni.

- Nos - kezdett bele mikor látta, hogy nem igazán van szándékomban elkezdeni a beszélgetést - sajnos, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor muszáj eldöntenie, hogy mi legyen Miss. Rumerrel. Vállalja a gyámságot?

- Én... - azt kellett volna mondanom, hogy nem. Hiszen nem akartam ezt az egészet a nyakamba venni, főleg nem Joss akarata ellenére, azonban nem voltam képes elutasítani sem. Minél többet agyaltam rajta, annál nagyobb kegyetlenségnek tűnt hagyni, hogy az állam vegye át felette a gyámságot. Olyan volt, mintha cserbenhagynám. Megint... Fogalmam sem volt, hogy mit is kéne tennem - Nem tudom.

- Mr. Styles... - kezdte kioktató hangnemben, amitől csak felment bennem a pumpa.

- Nem tudom, oké? - kiabáltam bele a képébe, amitől igencsak meglepettnek tűnt - Fogalmam sincs! Meg kell őt kérdeznem...

Az utolsó szavakat inkább csak magamnak szántam. Ez az egyetlen megoldás, bármennyire is ódzkodtam tőle. Meg kell kérdeznem Josst.

- Mégis kicsodát?

- Josst - vetettem oda, majd egyetlenegy szó nélkül robogtam ki az irodából.

---

/Joe/

- Játszunk valamit - kértem Zaynt, mikor kiléptem a fürdőszobából. A fiú először valamit szeretett volna odavetni, gondolom egy határozott nemet, de amikor meglátta, hogy csupán egy bugyit és egy fehér pólót viselek a torkán akadt a válasz.

Őszintén, élveztem a helyzetet. Kissé zavarban voltam a tekintete alatt, de élveztem az érzést, hogy egy ilyen jóképű férfi, mint ő megnéz magának. Kicsit ápolta a Harry által tökéletesen leépített egómat.

- Nem hiszem, hogy van hozzá kedvem - felelte végül, de szemei még mindig rajtam voltak.

- Oké - vetettem le magamat a díványra - Akkor mégis mihez lenne kedved?

- Lenne pár ötletem - vetett rám ismét egy sanda pillantást, amitől már tényleg zavarba jöttem és magamra rántottam a legközelebbi takarót.

- Perverz - ütöttem meg, mire csak vigyorgott, majd vállat vont.

- Én csak felajánlottam.

A szememet forgattam, majd magam köré csavartam a takarót és felkeltem. Rá kellett döbbenem arra, hogy ezzel az angol szerzettel nem sokra fogok menni, ha figyelem elterelés a cél, így tárcsáztam Kimet. Úgyis nagyon-nagyon régen találkoztunk, beszélgetni is csak elvétve volt időnk neten, illetve telefonon. Itt az idő, hogy elmenjünk és csináljunk valami őrültséget. Ebben pedig ki is lenne jobb partner, mint ez én kissé bolond legjobb barátnőm.

Kétszer csörgött ki a telefon, mikor is egy hatalmas durranás rázta meg a lakásomat. Lecsaptam a telefont és rögtön a bejárat felé rohantam a zaj forrását keresve. Nem kellett sokat keresgélnem, hisz az előszobában ott állt Harry, kifejezetten feldúlt arckifejezéssel. Két nappal ezelőtt még biztosan megkérdeztem volna tőle mi a baj, most azonban csak heves sírhatnékom támadt, amit alig tudtam magamba fojtani. Szívem hevesebben dobogott, de ő csak átnézett rajtam, mintha ott sem lennék és egyenesen Zayn felé vette az útját.

- Menjünk haza - közölte, szinte letargikus hangon. Zayn felvonta a szemöldökét, szemében egyértelmű kétkedést láttam.

- Haza? - kérdezett végül rá, mire nekem is kezdett derengeni. Harry nem a lakásáról beszélt, hanem...

- Igen, menjünk haza...Angliába.

----

/Zara/

Nos, említettem már, hogy nem igazán tudok főzni? Vagyis, ez így nem pontos... Egyáltalán nem tudok főzni.

Akkor most miért is állok a párában, egy fortyogó edény előtt? A válasz egyszerű: gondoltam, ha már szín ötös tanuló vagyok, akkor van annyi intelligenciám, hogy sikerül egy receptből ebédet készítenem, ezzel kicsit jobb kedvre derítve a morcos Harryt. Egész nap alig szólt hozzám, sőt kifejezetten úgy éreztem irritálja jelenlétem, így szerettem volna neki kedveskedni valamivel, hogy ne érezze, úgy csupán púp vagyok a hátán.

Ezzel szemben, ez a főzés dolog kicsit túlmutatott a képességeimen. A forró gőztől iszonyatosan izzadtam, a hajam begöndörödött, a sminkem kezdett lefolyni. A rizst túlfőztem, a zöldség köret az istennek nem akart megpuhulni, én pedig már az idegösszeroppanás szélén álltam.

Annyira, hihetetlenül feleslegesnek éreztem magam. A szüleim nem akartak látni, Harrynek teher voltam és még egy nyamvadt ebédet sem tudtam elkészíteni. Én vagyok a világ legfeleslegesebb embere.

Lerogytam a konyhapult elé és a két kezembe temettem az arcom. A gondolataim sötétek lettek, belegondoltam, hogy mégis merre tovább. Annyira kilátástalannak éreztem a helyzetemet, hogy egyre inkább belehajszoltam magamat egy komoly hisztériás rohamba. Mikor az ajtó kinyílt és belépett rajta Harry, én már hangosan zokogtam, miközben a hajamat téptem. El sem tudtam képzelni milyen szarul is festhetek, amíg meg nem láttam Harry összezavarodott és kissé aggodalmas arckifejezését.

- Zara? - érdeklődött óvatosan, de válasz helyett, csak még több könnyet kapott. Nem tudtam és nem is akartam beszélgetni, csak azt akartam, hogy átöleljen, és azt mondja nem lesz semmi baj. Ehelyett azonban csak leguggolt elém, két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.

Komor volt, sokkal komorabb, mint bármikor, hirtelen még sírni is elfelejtettem. Tekintete hipnotikusan hatott rám, egy másodperc alatt lecsendesített.

- Az élet szívás. Tudom. Nem mondom, hogy jobb lesz, mert hazugság lenne, egy átverés és te nem ezt érdemled. Őszintén nem hiszem, hogy létezik a boldogság, hogy van ember a földön, aki tényleg boldognak érzi magát, hisz mindenki el van foglalva a maga kis szarságaival, és ha valami jó is történik, ott van legalább tízszer annyi rossz, ami elrontja a kedved. Nem tudom, hogy mi az, ami bánt, csak elképzeléseim vannak, de azt ajánlom, próbálj a jó dolgokkal foglalkozni, mert ha nem tudsz ezekre koncentrálni, akkor a való világban két nap alatt meg fogsz őrülni.

- Milyen jó dolog van az életemben? - kérdeztem vissza szipogva, mialatt szinte kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Bármilyen furcsán is hangzik, ez az elcseszett, szomorú, angol fiú volt az egyetlen pozitív dolog, ami jelenleg az eszembe jutott.

- Nos, fogalmam sincs, de mit szólnál, ha itt hagynánk ezt a szar várost egy még szarabb városért?

- Mi jár a fejedben? - ráncoltam össze a homlokomat.

- Vissza kell mennem pár napra Angliába - miközben beszélt összerándult, mintha fizikai fájdalmat jelentene, még csak belegondolnia is abba, hogy haza kell mennie - Azt szeretném, ha velem jönnél. Igazából, szükségem van arra, hogy ott legyél velem.

Annyira összetörtnek, sebezhetőnek és kétségbeesettnek tűnt, hogy én lettem végül az, aki átölelte őt és a fülébe suttogta:

- Minden rendben lesz.

15. rész - Ölelések

Sziasztok!
Teljesen jogosan vagytok rám dühösek, amennyiben azok vagytok. Tudom, hogy hétfőre ígértem részt, s ráadásul 100%-ra, de rajtam kívül és rajtam álló dolgok miatt is meghiúsult ez a terv. Hogy miért nem hoztam azóta részt? Mert mindennap dolgoztam, 10-re értem haza és semmi energiám nem volt. Tudom, ez nem kifogás, de remélem meg tudtok bocsátani.
Nos, a részről annyit, hogy elég érzelgős voltam mikor írtam, remélem nem lett túl csöpögős. Ha mégis írjátok meg, mindig kíváncsi vagyok a véleményeitekre.
Nagyon remélem, s igyekszem, hogy a jövőben ne kelljen ennyit várnotok egy részre és remélem megtiszteltek néhány gondolattal a történettel kapcsolatban is.
Ölel titeket:
Raquel

/Harry/

- Harry! Harry! Harry!

Hallottam a hangját, de nem tudtam megállapítani, hogy mégis merről jönnek. Minden oldalról hangokat hallottam, kiabálást, sírást, kétségbeesett szavakat, amik elnyomták az utánam kiáltozó lány halk segélykéréseit.

- Merre vagy? - kiabáltam, fejemet forgatva. Mellettem egy idős asszony volt, nem tudtam, hogy megsérült-e vagy csak fél, azonban nem volt időm megkérdezni tőle, meg kellett keresnem Josst. Tekintetemet kapkodtam minden felé, azonban nem láttam sem a rommá tört kocsinál, sem a közeli mentők mellett.

Tétova lépést tettem Anya felé. Nem juthattam a közelébe, a mentősök eltoltak onnan, hogy legyen hely azok számára, akik valóban hasznára voltak. Beletúrtam a hajamba, éreztem, hogy a fáradtság és a bűntudat hullámokban tör rám. A térdeimre rogytam, két kezemmel rejtettem el az arcomat és a könnyeimet.

- Harry, hol vagy? Harry?

Ismét meghallottam. Kényszerítettem a testemet, hogy felálljon és ismét a keresésére induljon. Most nincs idő összeomlani, lesz még bőven rá lehetőségem. A szívem a torkomban dobogott, pulzusom az egekben volt. Egy pillanatra becsuktam a szememet, hogy erőt vegyek magamon.

- Joss! Josslyn! - üvöltöttem teljes hangerővel.

- Maga megsérült? - egy rövid, szőke hajú nő lépett oda hozzám, mentős egyenruhában. Határozottan ragadta meg a kezemet, szemeimmel rá fókuszáltam.

- Hol van Josslyn? - teljesen figyelmen kívül hagytam a kérdését, a testi épségem volt az utolsó, ami miatt aggódtam.

- Nem tudom, ha megadja a teljes nevét a kollégámnak, akkor ő majd... - mielőtt befejezhette volna a mondatot megláttam. Egy pillanatra a szívverésem is megállt. Gyönyörű arcát egy hatalmas heg csúfította el, vörös haja a saját vérétől volt összetapadva. Nyakán merevítő volt, a mellkasán, a derekán és a lábánál szíjakkal volt lekötözve. Szó nélkül hagytam ott a szőkét és rohantam felé. Mikor odaértem rögtön megragadtam a kezét, ott akartam lenni vele.

- Harry... - nyögte, láttam, hogy mondani akar valamit mondani, így közelebb hajoltam hozzá - Ezt soha nem fogom neked megbocsátani.

Verejtékben fürödve ébredtem fel. Kellett pár pillanat, míg felfogtam hol is vagyok valójában. Szívem ugyanolyan gyorsan vert, mint álmomban, ruhán vizesen tapadt rám. Egy puha érintést éreztem a vállamon és ijedten kaptam oda a fejemet. Az álom még mindig hatással volt rám, egy vörös hajkoronára számítottam, dühös és undorodó tekintettel, ehelyett azonban két zöld, aggódó szempár nézett vissza rám. Megkönnyebbültem fújtam ki a bent ragadt levegőt és vontam magamhoz Zarát. Egy lágy puszit nyomtam a fejére, miközben ő átölelte a derekamat. Megnyugtató volt jelenléte, puha bőre érintése, lassú szívverésének hangja. Ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy itt van velem.

- Rossz álom? - suttogta. Torkom túlszáraz volt ahhoz, hogy megszólaljak, így csupáncsak bólintottam - Már vége van.

Ismét igenlően bólintottam, nem gondoltam, hogy tudnia kell róla, ezek emlékek, nem pedig az agyam elborult szüleményei. Felé fordítottam a fejemet, elvesztem a pillantásában. Álmos volt, látszott rajta, hogy nem rég keltettem fel, s hogy csak miattam nem feküdt rögtön vissza. Hirtelen a hála már régen átélt hatása öntött el, ajkaimat éhesen és vadul nyomtam az övéinek. Meglepettségében felkiáltott, de nem tiltakozott ellene, készségesen alám feküdt és átadta magát a támadásomnak.

---

/Zara/

Harry hirtelen hangulatváltozása meglepett, felkészületlenül ért. Néhány pillanattal ezelőtt még szinte kétségbeesett volt, láttam a szenvedést a szemében, remegett az átélni vélt szörnyűségektől. Komolyan megrémített, hogy így láttam. Sebezhetően, gyengén, szinte egy teljesen más emberként, mint amilyennek megismertem. Ő mindig olyan magabiztosnak és erősnek tűnt, egy kissé búskomor művészléleknek, aki csak a jelennek él. megdöbbentő volt látni, hogy van egy másik oldala is, egy elgyötört, megtört, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Ezzel a szexuális megszállottal már igen, azonban... valami más volt.

Először vadul, könyörtelenül csapott le rám, pillanatok alatt szabadított meg az alváshoz használt ruhadarabjaimtól. Amikor azonban teljesen csupaszon feküdtem előtte lelassított. Lassan, szinte áhítattal nézett végig a testemen, ami végtelenül zavarba hozott. Még soha senki nem nézett rám így, mintha... fel akarna falni a tekintetével. De nem azon a vad, szégyentelen és megalázó módon, ahogy például az útszéli munkások szoktak, hanem szeretettel, szinte gondoskodóan. Ismét lehajolt, hogy megcsókoljon, ajkaival azonban most csak cirógatott, lágy volt. A kényeztetést a nyakamon folytatta tovább, majd a mellkasomon megállapodott a melleimnél. Kezébe vette az egyiket, óvatosan szopni kezdte, míg az megkeményedett, majd ezt a műveletet megismételte a másikkal is. Helyeslő nyögések hagyták el a számat, már most csöpögtem a nedvességtől, minden egyes másodpercet elvesztegetett időnek éreztem.

- Harry... - nyöszörögtem, jelezve, hogy nem bírom tovább, egyszerűen szükségem van rá. Belemosolygott tevékenységébe, szájával tovább vándorolt a testemen, amíg meg nem érkezett a legérzékenyebb pontomhoz.

Abban a pillanatban, ahogy telt ajkai hozzám értek, a hátam ívbe feszült az élvezettől, csípőmet megemeltem, többre áhítozva. A gyönyör belül épült bennem, mélyen és forrón, mielőtt azonban elérhettem volna a csúcspontot, Harry abbahagyta örömszerzését, hallottam, ahogy bokszere a földön landol, majd az óvszer tasakjának összetéveszthetetlen zaja következett. Amíg felhelyezte magának, én csak néztem ezt a gyönyörű férfit, a hosszú barna hajával, összeráncolt homlokát, erőteljes vonásait, hipnotikusan ható zöld szemeit, telt ajkait. Egyértelműen ő volt a leghelyesebb férfi, akivel valaha találkoztam.

Éreztem, ahogy hatalmas, lüktető férfiasságával belém hatol. Óvatosan, lassan mozgott, egészen addig, amíg meg nem szoktam méretét. Nem fájt, nedvességem már a lepedőre csöpögött annyira vágytam már rá. Mikor már élveztem érintését én is elkezdtem mozogni és ő hagyta, hogy a nekem tetsző tempót vegyük fel. Nem kellett sok idő, mikor éreztem, hogy összeszűkülök körülötte, az extázis mindent elsöprő ereje vette át rajtam az uralmat. Harry még lökött rajtam pár erőteljeset, majd ő is elérte a csúcspontját, kihúzódott belőlem, a használt óvszert a szemetesbe vonta, majd a mellkasára vont.

A levegő megtelt a szex semmivel sem összetéveszthető szagával. Éreztem magam alatt, ahogy Harry szaporán lélegzik, nekem is kellett pár másodperc, amíg lenyugodtam. Ez azonban más volt, mint az eddigi együttléteink, az intimitás egy olyan fokát értük el, amit még én egyetlen férfival sem érezhettem. Annyi érzelem volt benne, annyi szeretet és gondoskodás. Harry nem a saját szükségleteire figyelt, hanem az enyémekre. Ő tényleg csak nekem akart örömet okozni.

- Zara? - hallottam meg rekedtes hangját, mire felpillantottam. A tekintete elgondolkozó volt, mintha nem lenne teljesen itt, mintha egy teljesen más világban járna.

- Igen? - leheltem. Nem voltam túl jó a lelkizésben, nem tudtam, hogy kezeljem, ezt a mostani, szokatlan Harryt.

- Én csak... köszönöm.

Teljesen összezavarodtam, nem tudtam, mégis hogyan értelmezzem ezt, Mégis mire gondolhat most?

- Mégis...mit? - tettem fel végül a kérdést, ami nyomasztott.

- Azt hogy ma itt vagy - válaszolta, majd behunyta a szemét.

---

/Joe/

Valami erős zajra ébredtem fel. Olyan volt, mintha kiabálnának, kétségbeesetten, segélykérően, szívbemarkolóan. Egy pillanat alatt kiment az álom a szememből, felültem és a zaj forrását kerestem. Segítenem kell neki, bárki legyen is az, hisz a hangjából ítélve nagyon nagy bajban lehet.

- Csak Harry - hallottam magam mellől egy mély hangot. Az első reakcióm az volt, hogy betörő s karjaimmal próbáltam feltűnés mentesen megtalálni az ágy mellett tartott védelmi eszközöket. Azonban, amint egyre inkább beindultak az agyi működéseim rá kellett jönnöm, hogy a rablók valószínűleg nem töltenék azzal az idejüket, hogy mellettem heverésznek az ágyban, ahogy azzal sem, hogy megnyugtassanak. S ami a legfőbb, nyilván fogalmuk sem lenne róla, hogy ki is az a Harry.

Szemeimet erőltettem, azonban annyira sötét volt még, hogy az orromig sem láttam. Jobb kezemmel kinyúltam, s addig tapogatóztam, amíg el nem értem a mellettem fekvő személy lábát. Legalább is nagyon remélem, hogy az a lába volt.

- Mégis mit csinálsz? - hangja érdeklődő volt, valószínűleg, tényleg ötlete sem volt, hogy mégis miért tapizom az éjszaka közepén. Azonban, ahogy agyam egyre inkább felpörgött eszembe jutottak a pár órával ezelőtt lejátszódó események. A hirtelen vallomásom, a sírás a földön, ahogy Zayn a karjaiba von és behoz a hálószobába, s persze az is, ahogy szinte könyörögtem neki, hogy ne hagyjon egyedül. Van ember a Földön, aki nálam többször alázta meg magát egy este leforgása alatt?

- Itt maradtál - tértem ki a válaszadás elől, s tértem rá az engem érdeklő részhez. Fogalmam sem volt, hogy miért maradt velem, hisz alig ismerjük egymást, arról nem beszélve, hogy a szeme előtt vallottam be, hogy szerelmes vagyok Harrybe, így nem is tarthat túl sokra. A várakozásommal ellentétben azonban itt van, látszólag még csak nem is aludt, csak üldögélt itt, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy önbizalmukban megtépázott lányok felett őrködik.

- Hisz megkértél, hogy maradjak - úgy tűnt kezdem teljesen összezavarni, annyira már megszoktam a sötétséget, hogy láttam, nagy barna szemeivel engem méreget, nyilván valami hirtelen csodára vár, hogy megértse viselkedésemet. Nos, sok szerencsét Zayn, mert még én magam sem értem, hogy mit csinálok, mondok, vagy nem mondok - Ha szeretnéd, kimegyek.

Egy pillanati haboztam. Egy részem azt akarta, hogy kimenjen. Hisz, ha itt marad, továbbra is figyelemmel kísérheti, ahogy önsajnálatban fetrengek, sírok és miegymás. Azonban önzőbbik énemnek szüksége volt rá, hogy maradjon. Ha nem is ért meg, legalább nem adott még eddig hangot nemtetszésének, sőt, ami azt illeti kifejezetten törődő és kedves volt, nekem meg kellett ez az érzés. Hogy legalább egy valaki van a világon, akit érdekel, hogy teljesen összetörtem.

- Kérlek, ne... - hangom a suttogásnál is halkabb volt. Nagy levegőt vettem, és hozzábújtam. Igen, hozzábújtam ahhoz a férfihoz, akiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy valami bűnözőféle. Testének melege jólesően ellazított, fejem a mellkasán pihent, szívverésének egyenletessége lassan visszarángatott az álomvilágba.

- Ha nem vagyok indiszkrét, mégis mit művelsz? - erős brit akcentusa, most még inkább hallatszott, hangja mélyebbnek tűnt, hisz a mellkasán keresztül hallhattam. Kissé zavarba jöttem, hisz valószínűleg ismét túlmentem a határon, de hangja nem volt dühös inkább csak meglepett.

- Azt ne mondd, hogy még soha nem aludtál így nővel? - kérdeztem, s mélyen hallgattam arról, hogy viszont nekem ez a szituáció a legközelebbi, ahogy eljutottam egy férfival.

- Nem vagyok, azaz ölelkezős fajta - morogta, mire nagyot sóhajtottam, s visszakúsztam a saját térfelemre. Keze azonban a mozdulat felénél megállított, s legnagyobb döbbenetemre visszahúzott - Nem mondtam, hogy menj el, csak azt, hogy általában nem vagyok ölelkezős fajta.

- Nem értelek - ráztam meg a fejem, s elkönyveltem, hogy nem értem a férfiakat.

- Én se téged - sóhajtotta, ami meggyőzött arról, hogy a teória igaz: a férfiak tényleg a Marsról, míg a nők a Vénuszról jöttek.

Miért nincs rész? Mikorra várható?

Sziasztok!
Kezdeném az elején: nagyon nagyon sajnálom amiért ennyire elhanyagoltam a blogot. Nem akarlak titeket az életem unalmas részleteivel terhelni, de higgyétek el nagyon komoly indokaim voltak.
A lényeg az, hogy HÉTFŐN 100%, hogy érkezik a legújabb rész!
Remélem velem tartotok, nagyon érdekelne, hogy mire számítotok, szóval ha van időtök/kedvetek, várom a kommenteket érdeklődéssel :)
Ölellek titeket:
Raquel

Technikai gondok

Sziasztok!
Tudom, hogy eltűntem mostanában, de sajnos jelenleg nagyon kevés szabadidőm van. Ezen a héten terveztem, hogy bepótolom a lemaradásaimat, azonban - természetesen a legjobbkor - a számítógép mondta be az unalmast. Próbálok tablettről írni, de ez messze nem nevezhető hatékonynak, tehát a türelmeteket kérem!
ölellek titeket és kellemes őszi szünetet!
Raquel

14. rész - Érzelmek viharában

Sziasztok!
Ne haragudjatok, amiért most rakom fel a részt, de semmi szabadidőm nem volt hét közben. Innentől nem ígérem mikor kerülnek fel a részek, amikor sikerül őket megírnom és lebétáztatnom, utána rögtön felteszem, azonban állandó munkám lett így ez nagyon kevés mozgásteret enged. Remélem ettől függetlenül még velem maradtok!
Ölel titeket:
Raquel

A fejem szét akart robbanni. A belém nevelt illem azt diktálta, hogy menjek Joe után és beszéljek vele. Azonban fogalmam sem volt, mi a francot mondhatnék én erre? Hogyan szerethetsz valakit, akit ennyire kevéssé ismersz? Úgy értem, szinte semmit nem tudott rólam, ha tudta volna, milyen ember vagyok valójában, akkor nyilván nem vonzódna most hozzám.

Ugyanis, a mostani érzései nem lehettek többek egyszerű testi vonzalomnál, ezt tudtam jól. Annyit megtanultam már a nőkről, hogy nagyon könnyen keverik össze a szex iránti vágyukat az igazi érzelmekkel.

Behunytam a szemeimet, ám a fejfájásom egy olyan szintet kezdett súrolni, ami már elviselhetetlen volt. Immáron a látásom is elhomályosult, csaknem vonszolnom kellett magamat a gyógyszeres fiókig. Rögtön két tablettát vettem be, majd lerogytam a fotelembe.

Csend volt. A legnagyobb csend, amit valaha halottam New Yorkban. Kintről sem hallatszott semmi zaj, csak az ideje már szemerkélő eső halk morajlása. A lakásban csend volt és béke, minden nyugodt. Vagy legalábbis úgy tűnt. Eltűnődtem, mit is csinálhat most Joe pár méterre tőlem. Arra jutottam, hogy valószínűleg nem akarom tudni, nyilván a pokolra kíván engem.

Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak viszonyozni tudnám az érzéseit. De én nem voltam az a srác, akit ő megérdemelt. Ő nem volt az a fajta lány, aki el tudta viselni az én érzelmi hullámvasutamat, s nem tudtam megadni azt a törődést, amire vágyott. Nem lett volna jó ötlet belevágni ebbe. Viszont fogalmam sem volt arról, hogy ezt hogyan is magyarázzam el neki.

Zara… Nem hívtam fel, pedig annyira szívesen beszéltem volna vele. Valahogy… nem is tudom, nyugtatólag hatott rám. Ambiciózus volt, még sem komplikálta túl a dolgokat, a pillanatnak élt. Bár én is képes lennék így állni a dolgokhoz!

Éppen sikerült volna elbóbiskolnom, mikor hangos dörömbölés hallottam. Nem mozdultam, abban reménykedtem, hogy egyszer csak magától abbahagyja.

- Harry, kérlek, nyisd ki! - Zara. Mégis mit kereshet itt?

Nagy nehezen felkászálódtam, úgy éreztem, ólmos súlyok nehezednek rám, de a sors nem szerette volna, hogyha ma alszom. Szó szerint csoszogtam az ajtóig, mint egy öregapó. Komolyan nagyon régen voltam ennyire kimerült.

Amint feltártam az ajtót rögtön kiszökött a szememből az álmosság. Zara iszonyatosan pocsékul festett, szemei háromszorosára dagadtak és vérvörösek voltak a sírástól, a sminkje csúnya, fekete pacákat ejtett az arcán. Remegett, s hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől vagy az idegességtől.

- Jézusom, Zara minden... - mielőtt még feltehettem volna a kérdést, közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Őszintén meglepett a reakciója, nem hittem volna, hogy ilyen állapotban smárolni akar, inkább úgy nézett ki, mint akire ráfér egy jó alapos beszélgetést.

Ezzel szemben elborított a szenvedélyével. Heves volt és egy kicsit rámenős. Tipikus Zara. Átkaroltam a derekát végigcsúsztatva a kezemet az oldalán. Ő felemelte a kezét és a hajamba túrta, mire enyhén elmosolyodtam. Imádtam, mikor ezt csinálta.

Ki tudja meddig ácsorogtunk volna ott, hogyha nem csapódik be mellettünk az ajtó. Konkrétan mellettünk. Ijedten kaptam fel a fejemet, s néztem az ajtó irányába, de mégis pontosan tudtam, hogy mi is történt.

---

A düh és a csalódottság hullámokban tört rám. Éreztem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot és a földre rogyok. Tökéletesen tisztában voltam a szituációval, amibe keveredtem.

Annyira megalázottnak éreztem magam és a legrosszabb az egészben az volt, hogy saját magamnak köszönhettem. Annyira azt akartam, hogy szeressen engem, ennek dacára… Ő Zarát választotta. Legszívesebben üvöltöttem volna, ugyanakkor egy hang se jött ki a torkomon, csupán könnyeim csorogtak végig az arcomon.

Mikor kiejtettem a szavakat a számon, már akkor tudtam, hogy nagy hiba volt. Hiszen... Harry sohasem mutatta egy fikarcnyi jelét sem annak, hogy tetszenék neki, még abban sem igazán voltam biztos, hogy kedvel. Talán túlságosan is rámenős voltam, habár igazából ebben nem volt túl sok tapasztalatom.

Nemrégiben említettem, hogy nem járhattam közösségbe, ezáltal nagyon barátom sem volt. Amikor nagyobb lettem használhattam egyedül, felügyelet nélkül a számítógépet - amelyen természetesen millió egy szűrő volt - nehogy a globalizáció és a kapitalista világ beszippantson engem is. Ekkor kezdtem el chatelni és hamar megismerkedtem Kimmel. Kim bevállalás és nagyszájú volt, hamar kiterveltük együtt, hogy hogyan fogok megszökni, és ahogy telt múlt az idő a szándék elhatározás lett, amit pedig a tettek követtek.

Soha sem volt közöm férfihoz. Illetve, ez nem teljesen igaz, Anyámék egyszer megengedték, hogy elmenjek moziba egy fiúval a gyülekezetből. Orvosnak készült, kitűnő tanuló volt és egy jómódú igazhitű család tagja, ezért nem is lehetett kifogásuk ellene. Hát, nekem volt…

Így mikor idekerültem és találkoztam Harryvel, rengeteg olyan dologgal szembesültem, amivel nem volt tapasztalatom, fogalmam sem volt, mihez kellene kezdenem. Egyre fontosabb és fontosabb lett számomra és aggódtam érte, ennek ellenére ezek szerint ezt nem a legjobb módon fejeztem ki.

Nem bírtam megmozdulni, a könnyeim nem akartak elapadni, pedig a düh kezdett kiszállni belőlem. Az egyetlen dolog, amit éreztem az pont ez érzelem hiánya. A mellkasomban óriási üresség vette át a helyét, szemhéjaim leragadtak.

- Hé, mi a baj? - Zayn lépett ki a nappaliból. Nehezen emeltem fel rá a tekintetem, megszólalni azonban nem volt energiám, következőképp kizárólag megráztam a fejemet. Odalépett hozzám és meglepetésemre felemelt. Nem segítettem neki, meg sem mozdultam, ellenben ez nem volt számára akadály, a mellkasára volt és én éreztem testének melegét. Becsuktam a szememet, majd éreztem, ahogy himbálózom léptei nyomán. Kis idő múlva éreztem, ahogy letesz valami puhára, feltételezem az ágyamra, később távolodó léptek szűrődtek felém.

- Ne – nyöszörögtem. -, kérlek, ne hagyj egyedül!

Kinyitottam a szemeimet és a tétován álldogáló Zaynre néztem. Úgy tűnt, kérésem a meglepetés erejével hatott rá, fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Utolsó erőmmel elmosolyodtam.

- Maradj itt velem! - ütöttem meg a mellettem lévő helyet, mire vállat vont. Ismét a gondolataimba merültem, mindazonáltal jól esett, hogy éreztem valaki van mellettem.

---

A szex jó volt. Kis időre elterelte a figyelmemet, jóllehet nem elég sokáig. Újból arra kellett eszmélnem, hogy kibaszott nagy bajban vagyok.

A napom finoman szólva sem úgy alakult, ahogy terveztem. Először is: Apa rajtakapott Harryvel a koleszszobámban. Ezek után nagyon csúnyán összevesztünk a kocsiban, aminek folyamán a fejéhez vágtam, hogy nem megyek a Brown-ra. El se tudjátok képzelni, hogy hogyan reagált. Konkrétan kirakott az autópálya szélére, közölve, hogy gyaloglás közben lesz elég időm gondolkodni.

Nos, valóban ezt tettem. Mikor elértem a legközelebbi benzinkútig, arra is rá kellett döbbennem, hogy letiltotta - gondolom telefonon keresztül - az összes hitelkártyámat. A pénz, ami nálam volt, épphogy elegendő volt a vonatköltségre, egy rendkívül barátságos srác, pedig elvitt a pályaudvarra, miközben folyamatosan próbált tapizni.

Szóval nem alakult túl fényesen a délelőttöm. Mindezek után hazamentem, gondoltam, legalább Anya mellém áll ebben az őrületben, hisz végtére is, nem azt mondtam, hogy nem megyek egyetemre, hanem azt, hogy egy másikra jelentkezem. Azonban, ha komolyan azt hittem, megértő szavakra találhatok, hát nagyot tévedtem.

Az Édesanyám ugyanis Apa mellé állt. Nem tudom miért, vajon mivel zsarolta meg, ámde kikötötték: vagy visszatérek a számomra kijelölt ösvényre, vagy fel is út le is út. Most komolyan volt ember, akinek ennél is hipokratikusabb szülei voltak?!

Nem értettem a reakciójukat. Ott volt Jasper, aki pontosan azt tette, amit mondtak neki, már kicsi kora óta. Nem voltak saját ambíciói, ennek következtében belenyugodott Apáéba. Át fogja venni a vállalatot Apa után stb. Miért volt akkora baj, hogyha én a saját álmaimat akartam megvalósítani?

Persze, én is tudtam, hogy abban a világban, amiben Anyáék élnek nem igazán kedvelik a kreatív embereket. Ott az a fontos, hogy vigyük tovább a család nevét, üzletét, hagyományait és becsületét. Nincs egyéniség, egyes-egyedül partik, csillogás és munka. Elvárás továbbá egy hasonlóan felső tízezerhez tartozó férfi, illetve nő megtalálása, akivel hozzánk hasonlóan tökéletes utódokat nemzünk. Körülbelül ennyi volt az életük. Azonban én tuti nem veszek ebben részt.

Így, fogtam magam és eljöttem. Összeszedtem pár táskámat, noha főleg ruhákat hoztam el. Mind designerek voltak, ezért ha eladnám őket, hozzá tudnék jutni egy kis pénzhez. Rövid távon elég, ezzel szemben kell valami terv. Egy terv, amit még elkezdeni sem tudtam.

Felmásztam az ablakpárkányra és a még mindig zuhogó esőt néztem. Mellettem nem sokkal Harry szuszogott gyakorlatilag az egész ágyat elfoglalva. Tudtam, nem lóghattam sokáig a nyakán, hiszen nem voltam szerelmes belé, ahogy ő sem belém, ráadásul nem tűnt egy olyan srácnak, aki nagyon osztozkodna a cuccain. Tehát a lehető leggyorsabban le kell innen lépnem.

Megborzongtam, ahogy a hideg ablak a bőrömhöz ért. Bármilyen furcsán is hangzik, szabadnak éreztem magam. Olyan volt, mintha egy mázsás súly került volna le a szívemről. Mosolyogtam, végül becsuktam a szememet, összegömbölyödtem és az álmok útjára léptem.

13. rész - Te idióta!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy megint este, de megint így jött ki. Nos, most kicsit szomorú vagyok, mert sehol sem kapok kommenteket, ami kissé elkedvtelenít. Szóval nagyon-nagyon jól esne, ha írnátok legalább pár szót! Na, de a részről: elég érzelmes, kis visszaemlékezés is található benne, szóval remélem tetszeni fog.

Ölellek titeket!

Raquel

/Zara/

A fejem majd’ szétrepedt, s ezen az sem segített, hogy valaki teljes erőből dörömbölt az ajtón. Résnyire nyitottam a szemeimet, azonban abban a pillanatban be is csuktam. A reggeli napfény rettenetesen zavart, testem minden egyes sejtje azt követelte, hogy maradjak az ágyban. Harry mellettem álmosan mormogott valamit.

- Zara, azonnal nyisd ki az ajtót! - hallottam kintről a kiabálást. A hang olyan… ismerősnek tűnt. Viszont jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy belőjem, mégis kihez tartozhat. - Zara, ha nem nyitod ki most azonnal, akkor betöröm az ajtót!

Hirtelen ültem fel, rögtön azután, hogy leesett, ki is áll a bejárat előtt. Nagyot ütöttem Harryre, ezzel próbálva elérni, hogy felébredjen, ezzel szemben mindössze a másik oldalára fordult. Remek.

- Kelj már fel, hallod?! - piszkáltam tovább. - Ez az Apám, bassza meg!

Neki sem kellett több, szemei kipattantak, ezután meglepő módon hatalmas vigyorra húzódott a szája.

- Na, ezen tuti, kiakad - jegyezte meg, mire jutalmul hozzávágtam a pólóját.

- Igen, a következő pillanatban pedig szobafogságban leszek életem végéig - forgattam a szemeim, aztán a nadrágját is felkaptam a földről. Mindezek után a karjánál fogva kirángattam az ágyamból, s begyömöszöltem a szekrénybe. Belülről halk káromkodások hallatszódtak ki, jelezve, Harry méretben kicsit túlnőtte a kolis bútorokat.

Szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Még egyszer körbenéztem a szobában, hogy tuti nem maradt-e szerteszét valahol férfi holmi, mikor tisztának ítéltem a helyet, megpróbáltam nyugodt arckifejezést varázsolni magamra, s feltártam a kijáratot.

Apa feje már vörös volt az indulattól, azonnal félretolt, majd, mint egy pitbull lépett be a helyiségbe. Szemei körbejártak, benézett az ágy alá, utána a szekrény felé indult. Egy jól irányzott vetődéssel előtte termettem.

- Mégis mit csinálsz? - kérdeztem tettetett jókedvvel, mire csak egy lesajnáló tekintet volt a válasz. Hatalmas kezével félretolt és kinyitotta a ruhatárolót.

Be kell látnom, ha nem lett volna ennyire kínos a szituáció, akkor rendkívül jól szórakoztam volna. Harry a ruhák alatt guggolt, alsónadrágban, miközben próbálta elfújni a feje körül keringő ruhadarabokat. Mikor meglátta apát, szája rögtön pimasz mosolyra húzódott, aztán kiugrott, s kezet nyújtott neki.

- Jó reggelt, Mr. Carmichael! - köszönt, én meg kínomban a szemeimet fogtam. Apa feje pirosból céklaszínűre színeződött, komolyan elkezdtem aggódni, nehogy a végén szívinfarktust kapjon. Kinyitotta a száját, de pillanatokon belül be is csukta, azt gondolom, nem jutott szóhoz megdöbbenésében. Hát, igen, az biztos, hogy a rajtakapott, rejtőzködő srácok kilencvenkilenc egész kilenc százaléka nem üdvözölné a tajtékzó apát. Na, de mi Harryről beszélünk.

- Azonnal. Tűnj. El. Innen - nyögte ki végül, mire Harry vállat vont, komótosan felvette a nadrágját és a pólóját, a kezébe kapta cipőjét, végül visszafordult és ennyit mondott:

- Nemsokára találkozunk, bébi!

Választ sem várva csukta be maga után a szoba ajtaját, mire Apa pusztán tátogni tudott. Azt hiszem, sokkot kapott.

- Soha többet nem találkozhatsz vele! - közölte, mikor már képes volt értelmes mondatokat alkotni.

Én csak álltam ott, s fogalmam sem volt, hogy sírjak vagy nevessek. Mire azonban összeszedhettem volna a gondolataimat, Apa nagy lendülettel elém vágta a bőröndömet, egyértelműen adva jelét annak, hogy most azonnal hazavisz. Már előre tudtam, hogy ez lesz életem leghosszabb kocsiútja.

---

/Harry/

Rég éreztem ilyen jól magam. Még éreztem az adrenalint a testemben, pedig már jó fél óra eltelt a Mr. Carmicheal-lel való kalandos találkozásom óta. Jut eszembe, ha hazaértem, fel kell hívnom Zarát, hogy élve megúszta-e a történetet.

El is felejtettem, hogy mennyire fel tud dobni az emberek megbotránkoztatása. Otthon rengetegszer csináltunk hasonló dolgokat Zaynékkel, viszont mióta ideköltöztem próbáltam kerülni a konfrontációt a környezetemmel. Na, jó, igazából az érintkezést is.

A vonat megérkezett, én pedig levetettem magamat az első adandó helyre. Elővettem a mobilomat, hogy ellenőrizzem a hangpostát, de csak Joe hagyott vagy negyven üzenetet, miszerint aggódik értem és hívjam vissza. Jelenleg eszem ágában sem volt ezt tenni, szóval félredobtam a készüléket.

Lehunytam a szemeim, hisz nem aludhattam többet két óránál. Álom helyett, ellenben csak gondterhes gondolatok jöttek. Igazából nagyon is felkavart Zayn megjelenése, arról nem is beszélve, mit mondott. Megértettem, miért nem akarja Joss, hogy én foglalkozzam vele, mégis… mintha tőrt döftek volna a mellkasomba, majd jó alaposan meg is forgatták volna benne. Nem akartam másra bízni őt, ő az én felelősségem volt, az én barátnőm.

 Mindössze a volt barátnőd - emlékeztetett egy hang a fejemben, amit nem tudtam csak úgy elhessegetni. Lehajtottam a fejem, ezután két ujjammal masszírozni kezdtem a halántékomat. Lehetséges, hogy nem másnaposan kéne ezt megvitatnom magammal.

Ismét behunytam a szemeimet, hogy megpróbálkozzam az alvással.

Éjfél felé járhatott az idő, csupán a hold világított, viszont a fák sűrű lombkoronája ezt a fényforrást is kiiktatta. Lassan lépkedtem a hangos zene irányába, ami tőlünk úgy félmérföldnyire tartott buliból szűrődött felénk. Hallottam a magam mögött lépkedő lány halk morgolódását, ám nem foglalkoztam vele. Nem akartam veszekedni, mellesleg senki nem kényszerítette, hogy velem jöjjön, önként ült be mellém a kocsiba.

-          Ezért iszonyú nagy bajba fogunk kerülni – csattant hirtelen élesen a hangja, mire csak megforgattam a szemeimet.

-          Túl sokat aggodalmaskodsz – torkollottam le. –, meg se fogják tudni.

Nem vitatkozott tovább, ugyan horkantása arra engedett következtetni, hogy nem hisz nekem. A következő öt percben némán sétáltunk, a zene pedig egyre hangosabbá vált, jelezve, hogy jó irányba megyünk.

Egyszer csak egy telefon csengése törte meg a kettőnk közé telepedett hallgatást. Kivettem a zsebemből a vétkes készüléket, végezetül a kijelzőre vetett egyetlen pillantással kinyomtam.

-          Harry, ki volt az? – Joss hangja egy oktávval magasabbra szökött.

-          Senki – füllentettem, bár én is tudtam, hogy nem hisz nekem. Pontosan tudta, hogy ki volt a vonal másik végén.

-          Kérlek, menjünk haza.! Rossz érzésem van ettől az egésztől. Buli tök idegenekkel egy erdő közepén. Pontosan így szoktak kezdődni a rossz horrorfilmek is!.

-          Jaj, ne legyél már hisztis picsa – tettem keresztbe a kezeimet. – Ez csak egy buli. Ezernyi ilyenen jártunk már.

-          A barátainkkal igen. De ezekről az emberekről szinte semmit nem tudunk. Arról nem beszélve, hogy a hideg is kiráz tőlünk.

-          Akkor menj vissza, majd hívlak. Valamikor – vontam vállat, azután választ nem is várva fordítottam neki hátat, s indultam el ismét.

-          Komolyan képes lennél itt hagyni az erdő közepén? – sikította utánam fejhangon. – Na, jó, tudod mit. Ennyi, Harry, mi végeztünk egymással!

Hirtelen valaki megrázott a vállamnál fogva. Összezavarodva néztem körül és tudatosult bennem az, hogy még mindig a vonaton vagyok, s a szemben lévő utas aggodalmasan szemlél. Ezek szerint csak álmomban mentem vissza arra a jó pár évvel ezelőtti végzetes éjszakára.

/Joe

-     

      - Még mindig nem veszi fel – tájékoztattam Zaynt, aki a kanapén terült el, s éppen a dugi csoki készletemet élte fel.

-        -  Nem is fogja egy ideig – morogta vissza, majd szemeit ismét a TV képernyőre szegezte.

Tegnap óta semmit nem hallottunk Harry felől, nem aludtam, hogy meghalljam, ha végre hazaér, csakhogy ez nem történt meg. Nem tudtam magammal mit kezdeni, fel-alájárkáltam a konyhában, a számba haraptam, próbáltam legalább azt tettetni, hogy valami hasznosat teszek. Noha rögtön lebuktam, hogy mikor elérkezett az ebédidő kénytelen voltam felhívni a kedvenc thai éttermemet, hogy hozzanak nekünk valami ehetőt.

-          Fontos neked a srác, nem igaz? – kérdezte Zayn, mikor már a dohányzóasztal két oldalán ültünk a földön és majszoltuk az ismét fenséges ételt.

-          Igen – bólintottam. –, csak nem enged közel magához és nem tudom, miért.

-          Hát, ha ez megnyugtat soha nem volt, az az ember, aki, hú, de nagyon kimutatja az érzéseit.

Nem igazán szerettem volna vele ezt megvitatni, tekintve, hogy nem ismertem őt, szóval furcsa lett volna kitárgyalni vele a szerelmi életemet. Mármint köztem és Harry között nem volt semmi, de hát, értitek… Szerencsére azonban nem is kellett tovább társalognunk, ugyanis ebben a pillanatban hallottam, hogy nyílik a mellettünk lévő lakás ajtaja.

Rögtön felpattantam, s rohantam is volna az ajtó felé, ámde Zayn elkapta a karomat.

-          Hagyjad, hagy nyalogassa a sebeit.! Úgy is átjön, ha készen áll rá.

Nem érdekelt a tanácsa, kirántottam a kezemet az övéből, s már futottam is át. Bekopogtam – helyesebben inkább dörömböltem az ajtón –, mire pár másodperc múlva ki is tárult, s Harry igen megviselt ábrázata jelent meg benne.

-          Figyelj, Joe, most nincs kedvem beszélgetni – motyogta fáradtan. – Majd később kereslek, oké?

Be akarta zárni az ajtót, bezzeg nem engedtem neki. Ennyivel azért nem rázhat le.

-           Hol voltál? – kezdtem neki a faggatásnak. – Halálra aggódtam magam! Hol aludtál? Legalább egy SMS-t küldhettél volna, hogy egyben vagy.

-          Mi a fasz? – vonta fel a szemöldökét. – Komolyan rosszabb vagy, mint egy barátnő. Felnőtt ember vagyok, aki azt csinál, amit akar, nem beszélve arról, hogy hagy, ne kelljen téged minden egyes lépésemről tájékoztatni.

Éreztem, hogy a vérnyomásom, feljebb és feljebb kúszik. Olyan ideges lettem, mint már régen, mégis mit tettem, hogy felhatalmazva érzi magát arra, hogy így beszéljen velem?! Soha eszem ágába se jutott megakadályozni őt, hogy azt tegye, amit akar, csupán azt szerettem volna, hogyha biztonságban van. Olyan nagy baj ez?

-          Menj a fenébe! – köptem vissza, eztán megfordultam. Zaynnek volt igaza, valóban hagynom kellett volna, holott nekem ez soha nem ment. Egyszerűen nem tudtam békén hagyni, hiába szerettem volna, nem tudtam távol tartani magam tőle.

-          Mégis miért érdekellek ennyire? – hallottam a kérdést, amit nyilván nekem szánt.

-          Mert szeretlek, te idióta – küszködtem a könnyeimmel, végül mielőtt válaszolhatott volna, besprinteltem az ajtón, egyenesen a hálószobámba, s bezártam magam mögött az ajtót.

12. rész - Egyedüli akihez fordulhatsz

Sziasztok!

Ne haragudjatok az esti időpontért, de jobb később, mint soha, tehát itt is lenne a következő rész :) Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ölel titeket:

Raquel

/Joe/

Vegyük sorba a problémáimat. Először is, a gyéren megvilágított konyhámban, az újonnan beszerzett bárszékemen, egy elég csúnyán összevert srác gubbasztott, akit mellesleg alig ismertem. Sőt, legalább magamhoz legyek őszinte, semmit nem tudtam róla, azt leszámítva, hogy Zayn-nek hívják.  

A  jobb szeme felett egy hatalmas seb tátongott, amiből még mindig ömlött a vér, teljesen összekenve egyetlen konyharuhámat, amit a kézébe nyomtam, hisz nem volt elsősegély dobozom, hogy szabályosan ellássam a sebet, csak ennyi tudtam tenni az ügy érdekében. Ha ez nem lenne elég, ez az idegen kitalálta, hogy varrjam össze a homlokát. Én… Mármint Anya annak idején megtanított varrni, viszont lássuk be, elég béna voltam, arról nem beszélve, hogy most nem anyagot, hanem egy embert kéne összetoldani.

Ennek fényében, csak álltam ott, a csempe közepén, remegő kezemben egy tűvel, amiben egy hosszúra hagyott fehér cérna volt befűzve. Jó egyáltalán a fehér? Nem feltűnő nagyon? Lehet, inkább barna kellene? Vagy… Ó, Atyám, mibe keveredtem!

Zayn türelmesen nézett, mióta szétválasztottam őt és Harryt, azóta alig szólt valamit. Mivel a szomszédom nem tűnt túl higgadtnak, ezért úgy gondoltam, jobb helyen lesz az én lakásomban, így átrángattam, most pedig ebben a szituációban vagyok. Legszívesebben megtapsolnám önmagamat.

Hirtelen hallottam, hogy kinyílik az ajtó és pár másodperc múlva meg is jelent Harry. Izzadt volt és lihegett, talán kifutotta magából az agressziót, aminek csak örülni tudtam. Egy másodperc alatt átlátta a helyzetet, kivette a kezemből a tűt, odament a hűtőhöz, kikapta belőle a legnagyobb alkoholtartalmú italt, majd a mosogató felett fertőtlenítette vele a tűt. Mindezek után odalépett Zaynhez, egy durva mozdulattal arrébb lökte a kezét, aztán mindenfajta teketóriázás nélkül beleszúrta a fejbőrébe.

- A kurva életbe - káromkodott a fekete hajú srác, amit meg tudtam érteni, nyilván nem ez lehetett a legkellemesebb érzés a világon.

- Ne mocorogj! - szólt rá Harry, miközben tovább folytatta tevékenységét.

- Déja vu-m van - jegyezte meg Zayn, miközben egy kissé erőltetett mosoly jelent meg az arcán. - A múltkori után maradt egy kis heg, remélem, most ügyesebb leszel, mert most az arcomat preparálod.

- Ha nem maradsz nyugton, akkor tűvel a fejedben fogsz életed végéig járkálni - morogta a megszólított, ámde a hangnem már nem volt olyan ellenséges, mint fél órával ezelőtt. Ugyan még mindig lehetett érezni azt, hogy neheztelnek egymásra, csakhogy emellett talán felsejlett nekik az is, hogy végül is barátok voltak hajdanán. Még ha látszólag nagyon messzire is sodorta őket az élet. - Még mindig szoktál együtt lógni a többiekkel?

Zayn vállat vont, én meg füleltem. Tudom, nem szép ennyire kíváncsinak lenni, ellenben… ha ügyes vagyok, akkor talán az információmorzsákból ki tudok következtetni pár dolgot Harryről vonatkozóan.

- Niall-al és Louis-val néha - válaszolt végül unottan- Liam jelenleg börtönben van, kirabolt egy házat az állatja. Viszont azt hallom te jó útra tértél, rendesen melózol, meg minden.

- Honnan hallasz te rólam dolgokat? - húzta össze a szemöldökét, miközben még a tű is megállt a kezében.

- Gemmától. Csak nem gondoltad, hogy nem törődik veled?

Néhány másodpercig leplezetlen fájdalom futott át Harry arcán. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megöleltem volna, tekintve azonban, hogy ebben a beszélgetésben csupán külső szemlélődő voltam, inkább mégsem tettem.

Mikor Harry végzett, kínos csend telepedett a lakásra. Teljesen kirekesztettnek éreztem magam, ők ketten egy teljesen más világban voltak, szinte méregették egymást. Végül Zayn volt az, aki újra megszólalt.

- Nem vagy rá alkalmas, Harry - lépett megint ingoványos talajra. - Joss… Joss nem akarja, hogy te foglalkozz vele.

- Engem okol? - Harry hangja rekedtessé vált.

- A francokat. Viszont… nem látogattad meg a baleset óta…

- Nem tudtam.

-Figyelj, ne húzd fel magad, oké? - Zayn addig nem folytatta, amíg Harry beleegyezően nem bólintott. - De te leléptél, s azóta még annyit sem tettél, hogy közölted a családoddal, hogy életben vagy. Elég nagy pöccsfej vagy, ám ez azért túlzás volt. Mostanra mindenki elfogadta, hogy elmentél, a mostani helyzet pedig… sok régi sebet feltépett.

- Tehát én vagyok a rosszfiú - Harry talán szarkasztikusnak szánta hangvételét, mégis inkább keserűnek tűnt. - Leszarom. Keressetek neki valami emberkét, aki vigyázz rá, küldjétek el a papírokat, átruházom rá a gyámságot! Pont leszarom.

Egy szó nélkül ment ki a szobából, anélkül, hogy bárki is megállította volna. A szívem összefacsarodott a szomorúságtól, amit hagyott maga után.

---

/Zara/

Számoltam vissza a másodperceket addig, ameddig végre elhagyhattam ezt a nyomortelepet. Természetesen, tudom, nem éppen ezt a megnevezést várná az ember, ha az ország egyik legjobb egyeteméről van szó, ezzel szemben… ez nagyon nem nekem való.

A szekrényemben kotorásztam, miközben a telefonomat a vállammal tartottam a fülemhez. Harryt próbáltam elérni, habár már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is újra hallok felőle. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy Justin nemsokára itt lesz, hogy együtt menjünk a záró bulira. Legalább az utolsó este szórakozzam egy jót, ha már egész héten csak szenvedtem itt, nem igaz?

Egy alig combközépig érő, fehér ruhát kapartam elő, amit pont ilyen helyzetekre tartogattam. Nos, tapasztalatom szerint egy ilyen ruhával bármit elérhetsz, amit akarsz, legyen szó bármiről. A férfiak nem tudnak ellenállni egy nagy dekoltázsnak és egy pár, hosszú lábnak. Most lehet, hogy a feministák ordítva tiltakoznak, mondván sokkal többet ér egy pallérozott elme, mint egy bomba test, pedig elszomorítok mindenkit: ez nem igaz. A férfiak világ életünkben a mellünket bámulták és a fenekünket csipdesték, ez nem fog változni soha. Persze nem árt, amennyiben rendelkezel egy magasabb intelligencia hányadossal, mert akkor akár arra is lesz esélyed, hogy férjet fogj magadnak, sőt, ha baromi nagy mázlid van, talán boldog is leszel. Szkeptikus vagy sem, cáfoljatok meg, ha tudtok.

Nagyot sóhajtva dobtam le a falatnyi anyagot az ágyra. Nagyon szerettem volna beszélni Harryvel, s nem azért, mert rá akartam telepedni, az sem érdekel, ha soha többet nem nyúl hozzám, azonban ő volt az egyetlen, aki valóban támogatott abban, hogy kilépjek apám bűvköréből és elkezdjem élni a saját életemet.

Viszont óhatatlanul is eszembe jutott, hogy mi lesz, hogyha valóban megteszem. Abban az esetben, ha netalántán Apa kitagad. Egész életemben annyi pénzem volt, amennyit csak szerettem volna, menő desingnerek ruháit hordtam, mindenem megvolt. Mi maradok a körülöttem lévő csillogás nélkül? Arról nem beszélve, hogy hogyan fizetném ki a Dartmouth nem kicsi tandíját.

Persze, dolgozhatnék is. Naná.! Mégis mit? Kitűnően beszélek franciául és latinul, minden évszámot kívülről fújok és még kémiából is jó vagyok. Mindezek bezzeg semmit sem érnek, hisz életemben nem főztem, vagy sütöttem semmit, a bennalvó házvezetőnő pedig gondoskodott róla, hogy soha ne kelljen takarítanom. Szóval, a való élethez egy nagy nulla voltam. Az ilyen lányoknak, akik burokban nevelkedett, egyetlen lehetősége a diploma és utána valami olyan szakmában való elhelyezkedés, ami szellemi munkát igényel. Esetleg b tervként hozzámenni egy olyan fickóhoz, aki mellett szükségtelen dolgozni.

Gondolatmenetemből a kopogás rázott ki. Ránéztem az órára, ami… túl sokat mutatott. Basszus! Nagyon elkalandoztam, miközben nem haladtam semmit.

- Azonnal megyek, de még nem vagyok kész - kiabáltam ki, miközben magamra rángattam a ruhát. Le akartam még borotválni a lábamat, csakhogy biztos, hogy semmi nem lesz köztem és a vidéki srác között, szóval annyira nem is volt fontos.

Mikor ám kinyitottam az ajtót nem az az ember állt az ajtóban, akit vártam. Döbbenetemben még a szájam is szétnyílt, nem akartam hinni a szemeimnek.

- Ahogy látom, készülsz valahova - jegyezte meg Harry, eközben zöld szemeivel hosszan végigmért. Tudom, ebben a helyzetben nevetséges, de azt kívántam, bárcsak mégis megcsináltam volna a lábaimat.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, miközben egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk között lévő teret és fejét a nyakhajlatomba fúrva elkezdte harapdálni azt.

- Látni akartalak - felelte, egyetlen egy másodpercre hagyva abba tevékenységét.

- Látni vagy dugni? - a kérdés éles volt, nem akartam vele igazából veszekedni, sértett büszkeségem azonban felülkerekedett.

- Mi a fasz bajod van velem? - hirtelen váltott vágyakozóból hihetetlen dühösre. - A kurva életbe már, hogy mindenki engem basztat.

Akkorát vágott a mellettem lévő falba, hogy azon kisebb fajta repedés keletkezett. Én csak kikerekedett szemmel figyeltem, mozdulni sem mertem, komolyan megrémített a viselkedése.

Bizony a bármilyen rettenetes helyzetet lehet még fokozni, hisz pont ezt a pillanatot választotta Justin is, hogy megérkezzen. Szemei előbb engem, később Harryt mérték végig, elfordított fejem, pedig Harryvel is tudatta, hogy nem vagyunk egyedül. Összevonta szemöldökét, eztán gúnyosan odaszólt nekem búcsúzóul:

- Azért látom, nem vesztegetted az idődet.

---

/Harry/

Elegem volt mindenből és mindenkiből. Egy egyetemen voltam, szóval nem volt nagy kunszt szerezni valami jó erős drogot, azután találni hozzá egy bulit. Úgy tűnt, ráadásul valami beavató szertartás is ment itt, mivel egy csomó félmeztelen csaj flangált, mindössze valami festékkel eltakarva mellüket. Számomra tökéletes volt.

Egy pillanatra hezitáltam, mielőtt bekaptam volna a tablettákat. Jó ideje már, hogy tiszta voltam, s nem voltam teljesen biztos benne, hogy mindez megéri azt, hogy visszacsússzak. Mindazonáltal a fájdalom teljesen átjárta a testemet, szinte zsibbasztó volt és az a tervem, hogy Zarába temetkezzem csődöt mondott tehát…

Már a számhoz emeltem a cuccot, mikor valaki megfogta a karomat. Oldalra pillantottam és Zarát pillantottam meg, amint összehúzott szemöldökkel, gyilkos pillantással méreget. Kivette a kezemből a szert és eldobta.

- Köszi! - csúszott ki a számon, bár nem akartam ezt mondani, nem bántam meg. Tudtam, nem lett volna annyi lelki erőm, hogy megálljam.

Belenéztem a szemébe, próbáltam eldönteni, hogy még mindig dühös-e rám. Szükségem volt valakire, aki kívülálló volt, s igaz, tudtam nagyon megbántottam őt és dühe abszolút jogos, nem volt annyi erőm, hogy magyarázkodjam.

- Sajnálom! - nyögtem ki, mire ő bólintott és megölelt. Megkönnyebbülve karoltam át, lélegeztem be jól ismert illatát. Ha azt hittem, nem volt számomra fontos, hát, most rá kellett ébrednem, tévedtem. Joe lehet, hogy rendkívül jó barát volt, de annyira erőszakosan beleásta magát a dolgaimba, hogy az már súrolta azt a határt, amit el tudtam viselni. Zara ellenben, továbbra is kívül maradt, hagyta, hogy én áruljam el azt, amit tudni kell rólam, nem a múltammal foglalkozott, hanem azzal, hogy ki is vagyok én. S  most, ő volt az egyetlen, akihez fordulhattam, akivel kiszabadulhattam a problémáim közül.  Szükségem volt rá, talán jobban, mint az elmúlt időben bárkire is.

- Táncoljunk! - kiáltotta, ezután a kezemnél fogva berángatott a tömegbe, hogy együtt töltsünk egy felelőtlen, alkoholmámoros estét.