11. rész - Miért van ez itt?

Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn teszem fel a részt, de csak most értem haza :) 
Remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá!
Ölel titeket:
Raquel

/Joe/

Éppen a reggeli asztaltörölgetést végeztem, amikor a csengő jelezte, hogy valaki belépett a kávézóba. Hátrafordultam, hogy közöljem vele, ám mikor megláttam, ki az, csak mérgesen fújtattam egyet és a pult felé vettem az irányt, abból a célból, hogy elkészítsem számára szokásos rendelését.

Azóta nem láttam, mióta kiviharzott a lakásomból... újfent. Kedveltem őt, sőt, lehet többet is éreztem iránta, a sebzett, titokzatos, angol srác iránt a szomszédból, azonban… úgy tűnt, komoly problémái vannak, amiben nem engedi, hogy segítsek, tehát arra jutottam, nincs sok értelme vele tovább foglalkoznom. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fogok vele többet beszélni, vagy valami, csupán hagyom, hagy élje az életét úgy, ahogyan ő szeretné, azzal, akivel gondolja, ha - bár ebben kételkedem - beszélgetni szeretne, a szomszédban megtalál.

Levágtam elé a kész kávét, egy kicsit dühösebben, mint szerettem volna, ami neki is feltűnt. Zöld szemei összeszűkültek, beleharapott az alsó ajkába, majd szólásra nyitotta volna a száját, de megráztam a fejem.

- Nem kell semmit mondanod – közöltem határozottan. - Ne haragudj, de dolgom van.

Bólintott, felvette a műanyag poharat, bezzeg még egyszer visszanézett. Nem tehettem róla, most belesajgott a szívem, amiért ennyire elutasító voltam, ezzel szemben tudtam, ha tovább erőltetem ezt a kapcsolatot, akár barátság szinten is, magamnak fogok újabb és újabb sebeket szerezni. Nem akarom ellökni magamtól, viszont úgy látszik, ő azt akarja, hogy ezt tegyem.

Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, én megfordítottam a táblát, visszamentem a helyemre, s próbáltam lefoglalni magam. Szerencsére a kávézó elég forgalmas volt, így nem is okozott ez hatalmas problémát.

Jóval a hivatalos zárás után sikerült csak kitessékelnem a vevőket. Az utcán már szinte teljesen sötét volt, amitől megborzongtam. Ebben az időben azért nem ajánlatos egyedül mászkálni, főleg, hogy nem tanultam semmi önvédelmet. Gondolkodtam azon, hogy hívok egy taxit, azonban csupán pénzkidobás lett volna erre a két sarokra, tehát elindultam. Szívem a torkomba kezdett dobogni, amikor bekanyarodva egy magas, bőrkabátos, csupa piercing srác emelkedett fölém. Szinte a semmiből került elő, ezáltal nem tudtam megakadályozni és összeütköztünk. A sötétben nem láttam jól az arcát, habár minthogyha elégedetlenséget véltem volna felfedezni rajta.

- Ne haragudj! - suttogtam, mire vállat volt. Elmormoltam magamban egy imát, hogy ne valami zsebtolvaj, esetleg gengszter legyen. Noha nem akartam kihívni magam ellen a sorsot, ezért kikerültem és tovább haladtam, remélve, nem szól utánam. Mikor mégis meghallottam magam mögött a mély hangot hirtelen összerezzentem és kikerestem a paprika sprayt a táskámban.

- Bocsi, nem akarlak zavarni, de nem tudod nekem elmagyarázni merre van a Harman Street?

A kérdés meglepett, főleg, hogy én is abban az utcában laktam. Két választási lehetőségem volt: vagy elfutok, és talán nem szalad utánam, vagy segítek neki és bízom benne, hogy nem sorozatgyilkos. Végül a második mellett döntöttem. Én meg az a fránya keresztény nevelésem!

- Gyere velem, én is arra tartok - feleltem végül. Határozott bólintást kaptam válaszul, amikor pedig ismét nekivágtam utamnak, mögöttem súlyos léptek zaja hallatszott. Mikor a sarokra értünk újból felé fordultam. - Hányas számot keresed?

- Öm, tessék itt a cím - nyújtott át egy papír cetlit.

Ránéztem az írásra… és nem hittem a szememnek. Először azt hittem, hogy az enyém, csakhogy észrevettem, hogy a 2-es mellett nem B, hanem A jelzés díszeleg. Ez a srác Harryt keresi.

- Mit akarsz tőle? - csúszott ki a számon. Éreztem, ahogy elkezd izzadni a tenyerem. A tag elég veszélyesnek nézett ki, ugye, Harry nem került bajba? Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha megsérülne, úgy, hogy a támadójának én mutattam meg, hol lakik.

- Micsoda? - zavarodott össze.

- Jól hallottad, mit akarsz tőle? - mutattam fel a címet.

- Ismered? - húzta össze a szemét.

- Igen. Nem fogom, akárkinek megmondani, hol lakik.

- A barátja vagyok - hangja határozott volt, semmi hezitálás. Mintha igazat mondana. Ámde... Ha barátok, akkor miért nem tudja, hol lakik?

- Nem hiszem - közöltem vele, aztán karba tettem a kezemet. Már nem érdekelt, ha bajom esik. Meg, végszükség esetén ott a paprika spray.

- Nézd, tizenegy órát utaztam, kissé fáradt vagyok - csapott át ellenségesbe. - Kérem azt a szart, és megkeresem magam.

A papírért nyúlt, de elugrottam előle. A lámpa megvilágította az arcát, amin egyértelműen ingerültség látszott.

- Figyelj, kicsi lány, fél perc alatt elintézlek, ha kell - fenyegetőzött, mire előkaptam védelmi eszközömet és a szeméhez tartottam. Ettől szerencsére megrettent. - Oké, nyugi van.! Kérdezz, bebizonyítom, hogy ismerem.

- Honnan valósi? - kezemet még mindig nem eresztettem le.

- Homes Chapel, Anglia - vágta rá gondolkodás nélkül, kissé megingott a kezem, ellenben még mindig felfelé tartottam.

- Hány testvére van?

- Egy nővére, Gemma - a válasz ugyanolyan gyorsan érkezett. Rendben, ez a srác többet tud Harryről, mint én, ez fura.

- Honnan ismered? - ez már inkább kíváncsiságból jött, mintsem gyanakvásból. Most már biztos voltam benne, hogy ismerik egymást.

- Egy középiskolába jártunk. Megteszed, hogy nem tartod felém azt az izét?

- Persze. Azonban még mindig nem értem, mit keresel itt - mutattam rá, bár szép lassan elindultam a ház irányába. Úgy tűnt, örül a fejleményeknek, mert felzárkózott és már nem mögöttem, hanem mellettem haladt.

- Beszélnem kell vele, dolgokról…

- Tudod, a huszonegyedik században élünk, használhattad volna a telefont - jegyeztem meg. Nem is tudtam elképzelni, mi lehet olyan fontos, hogy átrepüljön egy egész óceánt miatta.

Megérkeztünk a bejárathoz, még egyszer végignéztem kísérőmön, noha már úgy is mindegy volt, hisz gondolom, maximum betöri az ajtót, de akkor is megkeresi Harryt. Igen, ezt néztem ki belőle. Kinyitottam a zárat, csakhogy nem lépett be, hanem udvariasan előreengedett, ami őszintén meglepetésként ért. Felérve a második emeletre megmutattam neki az ajtót, mire egy mosolyt küldött felém és bekopogott.

---

/Harry/

Félálomban voltam, mikor kopogtattak. El sem tudtam képzelni, ki lehet az ilyenkor, ennek következtében először a kukucskálóhoz sétáltam. Azt hittem, káprázik a szemem. Magas, sötét alak, barna bőr, barna szemek, fekete üstök. Ezer éve nem láttam ezt a személyt, bár nem is nagyon hiányzott.

- Harry, nyisd ki látom, hogy nézel - kiabálta be.

- Húzz el innen! - ordítottam vissza. Mi a faszomat keres itt, de komolyan? A hátam közepére sem kívánom ezt a sunyi kis…

- Beszélni akarok veled, lehetőleg nem egy kibaszott ajtón keresztül! - csattant fel.

- Kurvára nem érdekel, mit szeretnél - közöltem.

- Josslynról.

Mintha kimondta volna a varázsszót, rántottam fel az ajtót. Ezen ő is meglepett, kikerekedett szemmel állt ott, mint aki sóbálvánnyá meredt. Még most is, évekkel később, forrt bennem az indulat, ahogy ránéztem. Nem szóltam egy szót sem, pusztán félreálltam, mire ő belépett.

- Otthonos - jegyezte meg ironikusan, miközben a hátizsákját ledobta a földre. - Döbbenet, semmit sem változtál...

- Nem teázni jöttél, nyögd ki, mi van, aztán takarodj a lakásomból! - karba tettem magam előtt a kezeimet, ezután nekidőltem a konyhapultnak. Ha kell, kidobom innen, Zayn mindig is nyurga volt, testi erőben sokszorosan felülmúltam. Nem mintha bárkivel is verekedni akart volna. Specialitása a forró szitukból való menekülés volt.

- Oké, jól van, hátrébb az agarakkal, haver… - tette fel a kezét.

- Nem vagyunk haverok - közöltem nyersen, mire összehúzta a szemét.

- Figyelj, Harry! Tudom, hogy dühös vagy ránk és ez részben jogos is, de mi soha nem szűntünk meg a barátaid lenni - nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy komolyan beszél. Ahogy azt sem, hogy ezen nevetnem kéne vagy sírnom.

- Inkább ezer ellenség, mint egy ilyen barát - válaszoltam végül.

- Rendben, őrjöng, ha neked az jól esik - vont vállat. - Nem ezért jöttem.

- Reméltem is, viszont nem ártana, ha végre közölnéd mit is akarsz.

- Hallottam, hogy te lettél Joss kijelölt gyámja - kezdett bele.

Megint elkezdett bennem felmenni a pumpa. Hogy a picsába merészeli? Mikor szükség volt rá, fülét-farkát behúzva menekült, kurvára eszébe se jutott segíteni Josslynnak, most meg van pofája idetolni a képét, s úgy tenni, mintha aggódna?

- Kérlek, mondj le róla! - nézett a szemeimbe.

Ez volt az utolsó csepp. Egy tigrisugrással átszeltem a kettőnk közti helyet, később egy akkora balost kapott, hogy hallottam, ahogyan reccsen egyet az állkapcsa. Hátratántorodott, csakhogy résen volt, a következő ütésem elől kitért. Lehajolt és a vállával egyenesen a gyomromra mért csapást, mire összegörnyedtem.

Igen nagy ricsajt csaphattunk, mivel egyszer csak kicsapódott a bejárati ajtó és egy ismerős lányhang visította:

- Azonnal engedjétek el egymást!

---

/Zara/

A ceruzámat rágcsálva ültem egy hatalmas előadóban. Az órámra néztem és láttam, hogy majd egy fél órám van még a kezdésig. Előkaptam egy tollat és a jegyzetfüzetemet, azután a telefonomba temetkeztem. Nincs üzenet Harrytől, milyen meglepő…

Mióta eljöttem New York-ból elég rosszul alakul a kapcsolatunk. Egyébként sem éreztem, hogy hú, de nagyon odalenne értem, ám ez mindössze romlott mostanra. Próbáltam nem szomorkodni miatta, azonban… Lássuk be, egy ilyen szituáció mindenkinek fájna.

Arról nem beszélve, hogy milyen borzalmasan éreztem itt magam. Az órák untattak, az emberek nem érdekeltek, a szobatársam meg egy punk, utálom a világot kinézetű kis tetű volt, aki folyamatosan idegelni akart, kidobálta a cuccaimat az ablakon, gúnyolódott rajtam, hogy csakis a jobb napjait említsük.

- Hello, leülhetek? - kérdezte meg tőlem valaki, azonban még arra sem vettem a fáradságot, hogy feltekintsek, egyszerűen vállat vontam. Tökre nem hozott lázba, hogy ideül vagy sem.

- Justin vagyok - juj, de kis kitartó valaki. Már fordítottam is a fejem, hogy elküldjem a sunyiba, amikor megláttam. Szőke haj, csillogó, kék szemek, óriási bicepsz. Most mondhatod, hogy felületes vagyok, ezzel szemben azt mindenkinek el kell ismerni, hogy sokat számít az első benyomás.

- Zara - nyújtottam kezet, mire elmosolyodott kivillantva tökéletesen fehér fogait.

- Te is valamelyik gazdasági szakra jelentkezel? - próbált társalgást kezdeményezni.

- Elvileg - feleltem, nem igazán tudtam, hogy bevalljam-e neki, hogy mennyire a hátam közepére kívánom ezt az egészet.

- Szerintem király. Voltál tegnap annak az öreg profnak az előadásán? Szerintem állat volt, ahogy a tőzsdéről vakerolt.

- Aha, abszolút király - bólogattam. Nem lehet minden tökéletes. Testileg csillagos ötös a srác, de tuti lefejelem, hogyha még egyszer elmeséli nekem azt az órát. Elég volt az egyszer is, köszi! - Jössz holnap a záró buliba?

- Még nem tudom. Tudod, én egy kis városból jöttem Ohióból, ahol nincsenek ilyen nagy partik, szóval nem tudom, mire is számítsak pontosan.

- Szívesen bevezetlek - lebegtettem a szempilláimat. - Persze, csak ha akarod.

- Király - megint ez a szó, mást nem ismer? Vagy ez a menő Ohióban? - Tök jó fej vagy. Te honnan jöttél?

- New York.

- Komolyan? A Nagy Alma? Mit nem adnék érte, ha oda költözhetnék! Miért akarsz te onnét lepattanni?

Na, ez egy nagyon jó kérdés volt. Őszintén? Egyre kevésbé akartam.