9. rész - Kéretlen látogató

Sziasztok!

Na, tudom még mindenki suliban van - sőt ha jól látom mindössze 20 perccel ezelőtt kezdődött el az első órátok, azonban gondoltam kiteszem gyorsan a részt, hátha valakinek olvasni támad kedve. Apropó van valakinek ma kémia órája? 

Remélem tetszeni fog a rész és hagytok magatok után nyomot!

Ölel titeket:

Raquel

/Zara/

Harry még aludt, szétterülve a matracon. Engem sikerült felébresztenie, bár nem direkt tette, mivel nem volt hozzászokva, hogy valaki feküdjön mellette folyamatosan kisajátította magának az én részemet is, ezzel nem egyszer felriasztva. Kimásztam mellőle, jóllehet még épp, hogy csak hajnalodott, már energiával telinek éreztem magam.

Ismét körüljárattam a szemem a rendkívül kevéske bútoron. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon Harry megengedné-e, hogy vegyek neki pár tényleg nélkülözhetetlen gépet - gondolok itt elsősorban a tűzhelyre és a kávéfőzőre. Személy szerint nem vállalok felelősséget azokért a tetteimért, amit a reggeli kávém előtt teszek, ezért el sem tudom képzelni, hogyan is élhet nélküle. Ja, meg el ne felejtsem, hogy közöljem vele, muszáj beszereznie egy kanapét, ez így ugyanis nem állapot. Egyszerűen lehetetlenség volt leülni.

Átsétáltam a szobán arra a részre, ahol a festményeit tartotta. Oldalt becsomagolva, egy hatalmas mű díszelgett, azonban nem láthattam a tartalmát a védelméül szolgáló barna papírtól. Oldalt a falnak támasztva viszont még volt néhány kép, ezért azokat vettem szemügyre. A rengeteg galéria megnyitón való részvételem annyiban hasznomra vált, hogy meg tudtam állapítani, Harry nagyon tehetséges. Ő is remekül tudja kifejezni a belső démonait, s habár rengeteg sötét színt használ, nem lesznek egyhangúak alkotásai. Rengeteg érzést vált ki az emberből, aki szemléli őket s a művészetnek ez lenne a lényege, nem igaz?

Kivettem egy képet, ami nagyon megfogott. Úgy tűnt, egy női alak van rajta, a földön feküdt, a természetellenes testhelyzetéből adódóan valószínűleg meghalt. A festmény szélén mintha két kisgyerek álldogált volna, de alakjuk elmosódott volt, minthogyha nem is lettek volna igazán ott. Nem tudtam levenni a szemeimet róla, annyi keserűséget és fájdalmat fejezett ki.

- Zara? - hallottam egy álmos hangot a túloldalról. Mosolyogva fordultam felé, ellenben nem volt teljesen őszinte. - Mit csinálsz?

- Azon gondolkodom, mikor jelent be az Apám eltűnt személyként - ugrattam, miközben visszasomfordáltam mellé az ágyba, felemelte a bal karját, én meg hozzábújtam. Az elmúlt négy napot szinte egyfolytában nála töltöttem, amikor melóznia kellett mennie, azt az időt edzéssel töltöttem, esetleg vásárlással.

- Lassan mennem kell - nyögte és karikás szemeiből arra következtettem, hogy a fél éjszakán át tartó hancúrozásunk kissé kifárasztotta.

- Merre mész ma? - érdeklődtem, s közben elkezdtem felöltözni, hogy meglepjem egy kávéval és valami energia dús reggelivel, ami kicsit feltölti.

- Megyek, hátha még egy bombanő betéved és tetkót akar csináltatni - kaján vigyora láttán hozzávágtam egyet a földön heverő pólói közül.

- Ilyen szerencséd csak egyszer van - kontráztam, majd elővettem a táskámból egy felsőt. Ez volt az utolsó tiszta. A fotelben megtaláltam a fehér sortomat, aztán a picuri fürdőszoba fele vettem az utamat. - Mellesleg említettem már, hogy be kéne szerezned pár dolgot?

- Ugyan, csak az elmúlt négy napban vagy ezerszer - kiabálta utánam. -, de kérlek, mond el párszor még, hogy megjegyezzem!

- Ó, abban biztos lehetsz - hajamat laza kontyba fogtam, később megnyitottam a csapot. Mikor kellően felmelegedett bemásztam alá. Nagy meglepetésemre egy perc múlva a fürdőfüggönyt valaki félrerántotta és Harry jelent meg mellettem anyaszült meztelenül. - Ha nem látnád, akkor foglalt a fürdő.

- El fogok késni - közölte, miközben óriási kezei végigfutottak az oldalamon. - Amúgy, el sem tudod képzelni, milyen csábító a csupasz, vizes tested gondolata.

Közelebb húzott magához, eztán ajkaival elkezdte kényeztetni előbb a vállamat, majd ezt követően a nyakamat, ezek után tovább haladt lefelé. Halk nyögést váltott ki belőlem, mikor elérkezett a legérzékenyebb pontomig. Meg kell hagyni, pontosan tudta mit csinál a nyelvével.

- Azt hittem, el fogsz késni - jegyeztem meg zilálva.

- Ugyan, csupán két perc kell, hogy a csúcsra juttassalak - száját felcserélte ujjaira, ezáltal tudott válaszolni. Belemarkoltam a hajába, amint egyre gyorsabb tempóban pumpált.

---

/Joe/

Arra gondoltam, ráütök a falra. Zara iszonyatosan hangos volt szex közben. Ami nem is lett volna probléma, ha mondjuk, havonta egyszer esne meg, ezzel szemben én már négy napja hallgattam az „Oh, yeah” és a „Nagyon jó vagy, bébi”, esetleg a „Mindjárt, már érzem” mondatait. Ha legalább kreatív lenne, könyörgöm!

Persze, mint minden újonnan összejött pár, még ők is a mézesheteknél jártak, ezért folyamatosan szeretkeztek, hogyha egyazon szobában tartózkodtak. Minden egyes másodperc, amit ennek a tevékenységnek a zajaival töltöttem együtt késdöfés volt a szívembe. Örültem neki, hogy Harry boldog - abban a néhány másodpercben, amiben láttam őt mostanában úgy tűnt, valóban az -, ámde miért pont vele? Immár csakis a puszta tudat, hogy ez a lány létezik méreggel töltött el, mikor látni véltem sötét haját a folyosón, inkább elindultam az ellenkező irányba, s ha voltam olyan szerencsétlen, hogy egyedül álltam a pultban, amikor bejött a kávézóba, hírtelenjéből mindig ki kellett vennem pár perc szünetet, szegény Julie-ra hagyva rendkívül élvezetes személyét.

Igen, gyerekes és nevetséges taktika volt. Azonban sajnos, jelenleg nem éreztem magamban annyi erőt, hogy felülemelkedjek féltékenységemen, azt pedig végleg kizártnak tartottam, hogy a felé táplált rosszindulatom valaha is elmúlik. Arról nem beszélve, hogy mikor rákerestem az interneten - csak akkor ítélj el, ha te nem tettél hasonlót!… Na, látod. -, akkor kiderült, hogy New York egyik leggazdagabb örökösnője, valamint - s ez személy szerint sokkal jobban idegesített - a Glamour rangsorában a második legszexisebb New York-inak választották.

Éppen egy nagyon fantáziadús kínzási módszert fejlesztettem ki számára fejben, amikor csengettek. Meglepve kaptam fel a fejemet, hisz Kimen kívül senkit sem akart meglátogatni, neki pedig volt kulcsa, amit használt is. Végignéztem magamon - szabadnapos voltam, tehát egy kinyúlt pólót viseltem egy lyukas leggingszel. Hát, reménykedjünk benne, hogy nem éppen a nagy Ő kopogtat.

Kinyitottam a bejáratot és legnagyobb meglepetésemre egy kissé idős, ezzel szemben rendkívül jól öltözött és komoly úriember ácsorgott előttem. Összezavarodva nézett rám, nagy valószínűséggel nem engem keresett, ennek következtében lenézett a kezében tartott cetlire. Némileg el kellett tartania, hogy ki tudja betűzni a ráfirkantott címet.

- Elnézést, kisasszony! Én Martin Holmes vagyok, a Tucker, Tucker & Holmes ügyvédi irodától. Egy bizonyos Harold Edward Styles-t keresek hivatalos ügyben. Esetleg el tudna igazítani?

- Persze - hebegtem. Hallottam erről az irodáról. Ki nem? Iszonyat húzós ügyeket vállaltak, olyanokat, amik tuti vesztésre voltak ítélve. Sokat sikerült megnyerni, ezért rettegtek tőlük az ügyészek. Apám jó pár évig volt New Orleans főügyésze ahhoz, hogy jól megjegyezzem Martin Holmes, Jaquelin Tucker és Isla Tucker nevét. - Pont a szemben lévő ajtó!.

- Oh, Hál' istennek! Nagyon megkönnyebbültem, el sem tudja képzelni mennyire. Az én koromban már nem ajánlatos ennyi lépcsőt megmászni. Igazán beszerezhetnének egy liftet!

- Mindenképp - feleltem, majd mikor elköszönt, elkezdtem becsukni az ajtómat. Viszont egy kis rést hagytam, ugyanis rendkívül érdekelt, hogy mit is akarhat ez az ember Harrytől. Lehet, hogy figyelmeztetnem kellett volna, hogy nem fogja illendő helyzetben találni?

Az ajtót szerencsére nem Zara, hanem Harry tárta ki. Tekintete végigszántotta a hivatalnokot, eztán értetlen arcot vágott. Ezek szerint ő sem számított rá.

- Ön remélem, már Mr. Styles! - nyújtott kezet neki, amit ő el is fogadott. - Remek. Én Martin Holmes vagyok a Tucker, Tucker & Holmes ügyvédi irodától. Hivatalos ügyben járok el Önnél egy bizonyos Josslyn Marie Rumer ügyében.

- Minden rendben vele? - Harry hangja egy szempillantás alatt telt meg kétségbeeséssel. Ki lehet ez a lány, aki ennyire fontos számára?

- Igen és nem. Egészségileg jól van, ha nem számítjuk az immár régóta fennálló problémáit, lelkileg azonban nem hinném. Kérem, bemehetnék? Nem hinném, hogy ez bárkire is tartozna!.

- Hogyne, fáradjon beljebb!

---

/Harry/

A szívem a torkomban dobogott, a feszültség felgyülemlett bennem. Alig vártam, hogy ez a körülményes öregember végre közölje velem, miért jött ide. Könyörgöm, Istenem, mondd, hogy nem esett Joss-nak baja! Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha még valami bántódása esne. Így is eleget szenvedett már!.

Szerencsére Zara nem volt itt, kávéért ment. Bár hogyha  eszerint haladunk, az sem lenne elég idő, ha egyenesen Brazíliába menne kávébabot szerezni. Mr. Holmes leült a fotelbe, majd kért egy pohár vizet, mert mint mondta, ilyen idősen ez a két emelet számára olyan volt, mintha én megmásztam volna az Eiffel-tornyot. Azután, hogy végre legurította az innivalót, még fél órát magyarázott nekem arról, hogy mit mondott neki Mr. Craig, aki Apám jogi képviselője volt, s ahol először keresett engem.

- Egyszóval nem volt könnyű Önt megtalálni - fejezte be végre monológját. - Mr. Craig említette, hogy Önnek szokása eltűnni, ha egy magamfajta ügyvédember keresi, szóval vettem magamnak a bátorságot, hogy személyesen keressem fel a lakhelyén. Remélem, nem veszi tolakodásnak!

De, egész pontosan annak vettem. Azonban ha már következőképpen alakult, legalább megtehetné, hogy hamar a tárgyra tér, s nem rabolja az időmet a hülyeségeivel. Az viszont kifejezetten nagy probléma, hogyha Craig tudja a lakhelyemet, más se hiányzik számomra, mint hogy egyik nap becsöngessen hozzám az Apám… vagy esetleg Gemma. Egyiket sem szerettem volna túlságosan.

- Tehát - vette elő végre a papírjait és a szemüvegét. - Sajnálattal kell értesítenem arról, hogy Mrs. Caroline Brittany Rumer, lánykori nevén Caroline Brittany Collins múlt hónap tizenhetedik napján hosszú betegeskedés után elhunyt.

Az állam a padlót verdeste. Caroline meghalt? A hír jobban szíven ütött, mint az valaha gondoltam volna. Soha nem kedveltük egymást, mégis volt egy közös küldetésünk: mindig mindentől megvédeni Joss-t. Sajnálatos módon négy évvel ezelőtt csúfos kudarcot vallottunk. Illetve leginkább én vallottam.

- Végrendeletében Önt nevezi meg, mint a lánya, Josslyn Marie Rumer meghatalmazott gyámjának. Amennyiben ezt nem vállalja el, akkor a hölgy ügye az Egyesült Királyság Gyámhatóságához kerül, akik egy kijelölt gyámot bíznak meg. Nem szeretném Önt befolyásolni, de Mrs. Rumer semmit sem szeretett volna ennél jobban elkerülni. Meg kell jegyeznem, hogyha esetleg elvállalja a felügyeletet, akkor Ön örökli Mrs. Rumer összes vagyonát, bár ahogy vizsgálgattam az pénzügyeit, nyilván ez csak egy szerény összeg az Ön számára.

- Maga vizsgálgatta a pénzügyeimet? Mégis… miért? - döbbentem meg.

- Amikor fél évvel ezelőtt Mrs. Rumer felkeresett, megkért, hogy írjam meg a maga számára a nyilatkozatot. Én nem tanácsoltam neki, tekintve, hogy Ön mindössze húsz éves, ekként nem gondoltam, hogy felelősségteljes gyámja lehetne bárkinek is. Nemhogy egy olyan súlyosan sérült, beteg lánynak, mint amilyen Josslyn. Bezzeg, minden igyekezetem ellenére, Ő ezt szerette volna, így csak, hogy lelkiismeretem megnyugodjon egy kicsit kutattam Ön után. S be kell vallanom, nem igazán nyugtatott meg az, amit találtam.

Elpirultam. Én mindennek tudtam az értelmét, amit életemben tette, csakhogy egy kívülálló számára nyilvánvalóan csupáncsak egy problémás, fiatal srác voltam. Megértettem, hogy miért tanácsolta azt Caroline-nak, hogy válasszon valaki mást. Én is ezt tettem volna a helyében.

- Miért? Miért akart pont engem? Hisz gyűlölt! - tört ki belőlem. Caroline az elejétől utált, s ez komoly gyűlöletté fejlődött benne a baleset után.

- Egyet kell értenem - bólintott az ügyvéd. - Azonban úgy is gondolta, hogy nincs ember a földön, aki jobban törődne Josslynnal, mint Ön.

Bólintottam, majd a hajamba túrtam. Ha elfogadom, akkor vissza kell költöznöm Angliába, amit semmiképp sem akartam. Arról nem beszélve, hogyha Joss mellett akartam lenni, akkor vissza kell mennem az Apám szomszédságába. Viszont ha elutasítom, azt soha nem bocsátom meg magamnak.

- Ezen még gondolkodnom kell - feleltem, mire Mr. Holmes felállt.

- Természetesen, ez egy nagy döntés - nyújtott nekem kezet. - Itt hagyom a szükséges papírokat és a névjegykártyámat. Kérem, ne húzza sokáig!

Igenlően intettem a fejemmel, mire a kijárat felé vette az irányt. Ámde mielőtt kilépett volna, még hátrafordult.

- Lenne még egy kérdésem, ha megengedi - mondta, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. - Mrs. Rumer azt gondolta, hogy Ön az a névtelen adományozó, aki minden hónapban fizeti Josslyn orvosi költségeit. Igaza volt?

- Igen - reflektáltam, mire ő hümmögve hagyta el a lakásomat.