6. rész - Befuccsolt tervek

Sziasztok!

Ici-picikét szomorú voltam, mert az előző résznél nem hagytatok nekem kommentet, ráadásul pipák sem nagyon érkeztek. Mindenesettre nem csüggedek, inkább reménykedek, hogy most más lesz a helyzet :) Rengeteg ihletem van ehhez a bloghoz, de nem fogom elhanyagolni a többit se,nézzetek be oda is bátran!

Kellemes olvasást és tudjátok kommentelni, pipálni ér!

Ölel titeket:

Raquel

Igazam volt. Anya nemhogy nem fogadta jól a híreket, szó szerint kiborult. Értsd: hisztériás roham, amiben a keze ügyébe kerülő tárgyakat a falhoz vagy a padlóhoz vágta. Még az is kiderült, hogy az új  „anyukám”  ugyan valóban nem húszéves - de majdnem. Harminckettő, szóval majdnem húsz évvel fiatalabb anyánál. Meg tudom érteni, hogy ez nem tett jót a lelkivilágának.

Most épp a kanapén gubbasztottam. Szó szerint. Anya kényszerített minket, hogy töltsünk együtt egy családi estét, amihez senkinek nem volt kedve, ám mivel elvette a slusszkulcsainkat és a pénztárcánkat nem volt túl sok választásunk. Nekem alapból nem volt jó kedvem a harrys incidens óta, amire még rá jött egy lapáttal apám eljegyzése. Ja, már említettem, hogy a csaj elvileg engem akar koszorúslánynak? Sőt, holnap el kell mennem vele vásárolni, hogy „nézzünk valami rucit az eljegyzési partira”. Anya szerint nem válaszolhatom azt, hogy köszi, de maradok az online vásárlásnál. Viszont megvetethetem így apával azt az Yves Saint Lauren kezeslábast, amit kinéztem magamnak. Legyen nekem is valami hasznom ebből az egészből, nem igaz?

- Te jössz, Zara! - kiáltotta Anya tetetett jókedvvel. Én megfogtam a dobókockát, dobtam, majd a béna monopoly bábumat az adott mezőre vittem.

- Azaz enyém, fizess - szembesített Jasper, mire vállat vontam és odadobtam neki a játékpénzt. Szerencsére alig valami papírdarab volt előttem. Őszintén, mióta elkezdtük a játékot azon voltam, hogy kiessek.

Ismét gondolataimba merültem volna, ha ebben a pillanatban meg nem szólal a telefonom. Rögtön felugrottam, mire anyám szemrehányóan nézett rám, én meg azért fohászkodtam, hogy vészhelyzet legyen, és végre leléphessek ebből a földi pokolból. A kijelzőn Jasmine száma villogott, ami nem ért hihetetlen meglepetésként.

- Szia, mi a baj? - mondtam az utolsó szót annyira kihangsúlyozva, hogy megértessem vele, hogy muszáj kimentenie.

- Semmi - ááá, néha olyan nehéz a felfogása. - Csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved elugrani valahova.

- Jaj, te szegény - beszéltem jó hangosan. - Az biztos szörnyű lehet. Persze, átmegyek. Nem, Anya biztos nem haragszik meg érte.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de azt hiszem, nálunk találkozunk - felelte.

- Tíz perc múlva ott vagyok, csáó - forgattam a szemem, aztán letettem.

Úgy mentem vissza, mintha nagyon fájni, hogy itt kell hagynom őket. Jasper szemrehányóan nézett rám, rögtön tudhatta, éppen menekülök, s nem tetszett neki, hogy itt kell maradnia Anyával kettecskén.

- Mi a baja Jasmine-nek? - kérdezte meg, nem kicsi iróniával a hangjában.

- Összevesztek a szülei és kéne neki egy kis segítség, mert a húgai megijedtek - vetettem be a végső fegyvert. Tudtam, hogy erre Anya nem mondd nemet.

- Jaj, Istenem - tette rögtön tökéletesen manikűrözött kezét a szívére. - Persze, drágám, ez tényleg vészhelyzet. Mondd meg Jasmine-nek és a húgainak, hogy ide bármikor jöhetnek.

Jasper olyan csúnyán nézett, ahogyan tudod, miközben én felkaptam a földről a táskámat, Anya odaadta a pénztárcámat, ezután kilibbentem az ajtón. Nem telt bele tíz perc és már legjobb barátnőmék előterében voltam, ahol a portás szívélyesen köszönt és kinyitotta nekem az ajtót.

Jasmine-ék lakása nem sokban hasonlított a miénkre. Míg az modern volt és letisztult, addig az övék túlzsúfolt és konzervatív, bár ugyanúgy hatalmas, természetesen a Central Park mellett, az pedig magától értetődő volt, hogy a legfelső emeleten. Gyorsan bevettük magunkat Jamine részére, ami egy nappali szerűségből, egy hálóból és egy fürdőből állt. Jas szőke haját most kontyba kötötte, valamint csupán egy szürke leggingszet és egy kinyúlt, fehér toppot viselt.

- Ebben akarsz elmenni? - érdeklődtem, mikor ledobtam magamat az egyik karosszékbe.

- Nem - felelte, aztán rögtön nyitotta is a szekrényét -, de mivel össze-vissza hablatyoltál a telefonba, nem tudtam megbeszélni veled, hogy hova megyünk, így nem is tudtam felkészülni.

- Beszélnem kell Harryvel - vallottam be. Rengeteget gondolkodtam azon a helyzeten, amibe hoztam magam. Gyakorlatilag nem ismertem olyan fiút, akit Apa ne látott volna már, tehát az nem játszott, hogy valakit megkérek, hogy játssza el a pasimat. Jas ugyan felvetette, hogy vegyek rá egy ösztöndíjast a suliból, azonban ránézve a facebook profiljukra, azok közül egyiken sem akadna ki, maximum jót röhögne rajtuk. Nem épp ez volt a célom.

- De hát - fordult meg olyan lendülettel Jas, mintha tornádó söpört volna végig a szobán -, az a szemét lefeküdt veled, majd az éj leple alatt lelépett!

- Pont ezért tudok hatni a lelkiismeretére - sóhajtottam nagyot. -, legalábbis remélem.

Itt most az volt a kérdés, hogy le tudom-e győzni a büszkeségemet, azért, hogy piszkáljam az Apámat. Nehéz volt lenyelni azt, hogy miután Harry kihasznált, még nekem kellett neki könyörögnöm, csakhogy…  Apa nagyobb ellenségem volt, mint Harry, többet bántott, sokkal nagyobb mennyiségű elszámolni valóm volt vele,  szóval le kellett nyelnem a kisebb rosszat.

- Akkor valami gettó szerkót veszek fel - Jas szerencsére nem akadékoskodott tovább, amiért hálás voltam, nem próbált lebeszélni, lehet, hogy túl hamar legyűrte volna az ellenállásomat.

- Van neked olyanod? - kuncogtam.

- Nekem mindenem van - húzogatta fel a szemöldökét, a kétértelmű mondaton pedig mindketten nevetésben törtünk ki.

---

Ismét egy hosszú eseménytelen éjszaka, ami alatt mások poharait és szemetét szedhetem össze. Sokszor gondolkodom el azon, hogy biztos szükségem van-e erre, de aztán ismét feltámad a lelkiismeretem és felkelek és  eljövök dolgozni.

Az összes munkahelyem közül ettől viszolyogtam a legjobban. Igaz a bár tele volt szép lányokkal, de nem vonzott bennük az, hogy egytől egyig azért jöttek ide, mert le akartak részegedni. Ez általában sikerült is nekik, majd valamelyik szintén ittas szemétláda kihasználva a helyzetüket, jobb esetben hazavitte őket és ott dugtak, rossz esetben bezárkóztak az egyik mosdóba, ahonnan nekem kellett kivernem őket záráskor.

Persze, nem leszek álszent, nem egyszer fordult elő, hogy én voltam az a szemétláda, aki lefektette őket. Viszont én legalább láttam, hogy mennyire el van cseszve ez az egész, míg az itt lévő emberek kilencven százaléka nem.

Éppen a hármas asztalhoz próbáltam átjutni az izzadt testek között, mikor hirtelen felfedeztem egy ismerős arcot a tömegben. Illetve egészen pontosan kettőt, ellenben a második kevésbé hozott lázba. Sötét haj, szinte világító zöld szemek, bomba alak: Zara.

Hatalmasat nyeltem, miközben ő felém tartott. Intettem, hogy menjünk ki, nem szerettem volna, ha az egész hely előtt rendez jelenetet. A friss levegő jót tett lassan zúgó fejemnek is, ami mindig megfájdult ettől a hangos zenétől.

Szembefordultam a lánnyal, aki elég feldúltnak tűnt. Nem volt mérges, inkább szomorú, ami kifejezetten meglepett. Ahhoz voltam szokva, hogy ilyenkor elmondanak mindennek, közben minden kezük ügyébe kerülő tárgyat a fejemhez vágnak. Zara azonban nem tűnt látszott úgy, mintha ezt szeretné tenni,  annál jobban az volt a benyomásom, hogy viaskodik magával. Húsos alsó ajkát beharapta, kerülte velem a szemkontaktust, mindinkább a földet fixírozta. Mivel láttam, hogy nincs sok esélyem arra, hogy elkezdjem beszélni, gondoltam finoman megpróbálom elindítani a társalgást.

- Zara, öhm, minden rendben?

Úgy kapta fel a fejét, mintha csakis akkor tűnt volna fel neki, hogy én úgyszintén ott vagyok. Kicsit vádlón nézett rám, utána kinyitotta a száját, ámde kis hezitálás után ismét becsukta.

- Nem tudom, hogy kezdjek bele - nyögte ki végül. -, ezért csak gyorsan túl leszek rajta: el kell velem jönnöd egy eljegyzési buliba.

- Tessék? - ez volt a legértelmesebb, amit ki tudtam nyögni. Nagyon sok mindenre igen, de erre nem számítottam.

- Apámnak lesz és… A lényeg az, hogy szeretném, ha eljönnél velem és eljátszanánk, hogy együtt vagyunk.

- Állj, Zara, figyelj, sajnálom, hogyha felérthető voltam…

- Mégis mivel? - csattant fel. - Azzal, hogy egy szó nélkül leléptél? Szerintem nagyon is egyértelmű voltál. Most mondtam, hogy eljátszani… Úgy tűnik, nem voltál túl jó angolból.

Oké, ez fájt. Igenis jó voltam angolból.

- Zara, ne fogom eljátszani a pasidat - szögeztem le. - Egyrészt, mert nem akarom, hogy kinyírjanak a férfi hozzátartozóid, másrészt, mert semmi közöm nincs hozzád.

-  Vagyis kizárólag akkor van hozzám közöd, mikor a farkadat kell használni? - kezd bepipulni.

- Nem ellenkeztél, sőt, ha jól emlékszem a te ötleted volt.

Nem is vettem észre, hogy a tenyere lendült, egyedül az erős ütést éreztem az arcomon. Habár nem volt előttem tükör, biztos voltam benne, hogy nyoma maradt. Vádlón néztem rá.

- Ez meg mi volt? - kérdeztem, miközben egyre dühösebb lettem.

- Te egy nagyobb mocsadék állat vagy, mint hittem - üvöltötte bele a képembe. - Szükségem van erre nem érted?

Jobb kezével idegesen beletúrt hosszú hajába, majd elfordult tőlem és az ajtó felé vette az irányt. Tudtam, hogy nagyon meg fogom ezt még bánni, ámde valahogy felébresztette bennem a bűntudatot, ezért utána mentem és megfogtam a karját. Amikor visszafordult felém, azt hittem, hogy ismételten meg fog csapni, de végül csak rám nézett azokkal a zöld szemeivel.

- Rendben, elmegyek - sóhajtottam. - viszont, ez mindössze egy egyszeri alkalom. Utána soha többet nem látlak.

- Nekem megfelel - nyújtotta ki a kezét, melyet nem túl lelkesen, de megráztam.

---

Hajnali ötkor csörgött az órám. Alig bírtam kinyitni a szememet, azonban tudtam, hogy nem késhetek el már rögtön az első napomon. Nagy nehezen feltápászkodtam és a fürdő felé vettem az irányt. Vicces volt, ahogy a szomszéd szobából átszűrődött Harry horkolása, ezek szerint ma a tetováló szalonba megy. Na, jó, ez már tényleg szánalmas… Komolyan a falon keresztül kémkedek utána?

Miután lezuhanyoztam, egy feszes, világos farmert vettem fel, amelynek egy hatalmas szakadás volt a jobb szárán. Szerettem, mert kényelmes volt és remekül mutatott benne a fenekem. Hozzá egy mintás, egyik vállamat szabadon hagyó felsőt kaptam fel, majd a legkényelmesebb cipőmet, hisz tudtam, hogy egész nap kávékat gyártok és asztalokat törölgetek, ahhoz pedig nem kéne felvenni magas sarkút. Bár nem hittem benne, hogy túlzottan elbűvölőnek kéne lennem, azért egy alap sminket feldobtam, végső simításként pedig felkötöttem  a hajamat.

Mivel a kávézó rettentő közel volt, úgy döntöttem, sétálok egyet. Egyébként is hamarabb lettem kész, mint ahogy számítottam rá, ezáltal lassan lépkedtem, miközben elgyönyörködtem abban, ahogy a felkelő nap megvilágította a körülöttem lévő házak ablakait. Habár nem ez volt New York legszebb vagy legelőkelőbb negyede, azért a környékről csak úgy sütött a történelem, az elmúlt század építészeti remekei tetszelegtek az utcákon.

Mikor megérkeztem a keresett ajtó elé, gyorsan előkaptam a kulcsot, elfordítottam a zárban, majd beléptem. Rendkívül barátságos kis vendéglátó ipari egység volt, kis asztalkákkal, eldugott sarkokkal, pont ideális egy romantikus találka megejtéséhez.

Kicipeltem a táblát, ezután Julie útmutatása szerint felírogattam rá a napi kínálatot és az akciókat. Mikor ezzel végeztem, kiengedtem a kerthelyiségben a napernyőt, később letöröltem és leterítettem a kinti asztalokat. Ezután büszkén konstatáltam, hogy készen állok életem első nyitására.

Épp, hogy elforgattam a táblát, mikor a kis csengettyű az ajtó felett jelezte, hogy megjött az első kuncsaftom. Mosolyogva fordultam meg, ámde aztán gyorsan le is hervadt az arcomról, amikor észrevettem, hogy ki érkezett meg.

Harry homlokráncolva vizsgálgatott engem, valószínűleg legalább meg volt lepve, amiért itt talált, mint én, hogy ő itt ácsorog. Megköszörültem a torkomat és a lehető legbarátságosabban szólaltam meg.

- Khm, mit adhatok?

- Én szeretnék… Szeretnék egy cappuccinot - nyögte, majd beletúrt a hajába. Megfigyeltem, hogy mindig ezt teszi, ha zavarban érzi magát, ahogyan a tejet öntöttem ki önkéntelenül is elmosolyodtam.

- És… hogy vagy? - próbált társalgást kezdeményezni. Nagyot nyeltem, nehéz volt válaszolni erre a látszólag könnyű kérdésére is.

- Én jól - válaszoltam nagy nehezen, miközben arra vártam, hogy végre lefőjön a kávé, csakhogy elmenjen. - Te?

- Jól, jól - motyogta. Na, jó, ez már több mint kínos. Odanyújtottam felé a kávéját, mire ő megfordult és a kijárat felé iramodott. Azonban mielőtt kilépett volna, visszanézett. - Joe, nincs kedved este csinálni valamit? Szigorúan, mint barátok?

Kérdése villámcsapásként ért. Agyam kétségbeesetten kiabálta, hogy nem, hiszen kerülnöm kell őt, mire azonban ez a parancs eljutott volna a számig, már hallottam, ahogy ezt válaszolom:

- Nagyon szívesen.