1. rész - Megéri tilosban járni

Sziasztok!
Először is köszönöm, hogy már így láttatatlanban is van két feliratkozóm, remélem meghálálom a bizalmat :) Remélem, számíthatok a véleményetekre is, nagyon jól esne, főleg így a történet elején. A részről csak annyit, hogy három szemszögű, a külön részeket képekkel jelölöm.
Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást!
Ölel titeket:
Raquel

- Kim, azonnal vedd fel a telefonod! - kiabáltam az üzenetrögzítőre, miközben az ősréginek tűnő ház előtt álltam.

Elkeseredetten néztem a cetlire, de nem… az elmúlt másodpercekben nem változott meg rajta a cím.  Hatalmasat sóhajtottam, majd egy utolsó pillantást vetettem a málló vakolatra, a graffitikre és a négy hajléktalanra a bejárat mellett. Eldöntöttem, hogy ennél csakis jobb lehet bent.

Tévedtem. A lépcsőházban macskapisi szag volt, üres sörösüvegek halomjai hevertek szerteszét, a jobb oldali ajtó mögül pedig egy vad veszekedés zajai szűrődtek ki. Éppen próbáltam magam összeszedni az első sokkból, mikor ismét nyílt az ajtó és valaki teljes erőből belém ütközött.

- Nézz az orrod elé, idióta! – hát, igen… Mit is mondhatnék? Nem éppen én voltam a legkedvesebb ember, főleg nem idegenekkel, ráadásul ilyen idegesen csak romlott a helyzet.

- Ne haragudj! - reagálta le a fiú, majd a postaláda felé vette az útját. Csupán most néztem meg jobban. Magas volt - sokkal magasabb az átlagosnál - fehér pólót és fekete szaggatott farmert viselt. Bal karja tele volt tetoválással, göndör haját egy sapka takarta el, így csak a végét láttam. - Nem szoktam meg, hogy valaki itt álldogáljon.

Ezek voltak hozzám az utolsó szavai, aztán felsietett a lépcsőn, teljesen magamra hagyva engem. Szitkozódva másztam fel a második emeletre, reménykedve, hogy a Kimtől kapott kulcs, ne passzoljon a zárba és végre kiderüljön, hogy az egész egy nagy tévedés, teljesen rossz helyen járok.

Ez azonban nem történt meg. A kulcs nyitotta az ajtót, bár el kell ismernem, a lakás nem is volt annyira rémes. Ahhoz képest, hogy New Yorkban voltam, egész tágas volt, két szoba volt, plusz a konyha és a fürdőszoba. Az előző tulajok rendben költöztek ki, a falak nemrég lehettek lefestve, még éreztem a festékszagot. Volt még vele munkám, de az első szörnyű benyomásom után, kellemeset csalódtam.

Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom, amin a legjobb barátnőm Kim neve díszelgett. A mázlista, hogy pont most hív fel, pár másodperccel ezelőtt még tuti, hogy leordítottam volna a fejét.

- Szia! - köszöntem.

- Hello, édes, mi újság? Hogy tetszik a lakás?  - kérdezte szokásosan affektálva. Mikor először találkoztunk felállt tőle a hátamon a szőr, ám ahogy megismertem rá kellett jönnöm, hogy rendes lány, csak hát , született  New York-i.

- Szívbajt kaptam mikor megláttam az épületet. Viszont a lakás tényleg szép - ismertem be. Kim volt az, aki lakást keresett nekem, míg én felszámoltam az életemet New Orleans-ban.

- Édesem, annyiért, amennyit te erre a költözésre rászántál ez volt a legjobb. Ne tudd meg, hogy milyen környékeken jártam csakis a te kedvedért!

- Drága vagy - csiripeltem a telefonba, miközben újfent körülnéztem.

- A költöztetők holnap jönnek, ne felejtsd el! Most viszont doblak, drága - majd le is tette a telefont.

Ránéztem az órára - ami fél tizenegyet mutatott. Tehát egy teljes napom volt addig, amíg megjönnek a cuccaim. Igaz, így nem lesz min aludjak, ellenben legalább lesz időm kifesteni. Hát, igen… Nem lehet minden tökéletes.

---

Már épp elaludtam volna, mikor hirtelen kopácsolás szűrődött át a másik lakásból. Ez csak azért lepett meg, mert tudtommal abban az apartmanban jelenleg senki nem lakott, de amennyi időt én itthon töltöttem már lehet, hogy a harmadik lakó költözött be. Ebben a házban nem volt könnyű megmaradni hála Mrs. Sanchez-nek, aki a leggonoszabb nő volt, akivel valaha összehozott a balsors. Kifújtam a levegőt és csak reménykedtem, hogy nem sokára abbahagyja, bármit is csináljon az éjszaka közepén.

Igazam lett, hisz néhány perc múlva a zaj abbamaradt. A másik oldalamra fordultam, elhelyezkedtem és becsuktam a szemem, amikor… Ismét nekikezdett.

Türelmetlenül ültem fel az ágynak használt matracomon. Az órára néztem, ami éjjel fél kettőt mutatott. Oldalra tűrtem a takarót, felkeltem és öltözékemmel mit sem törődve átmentem a szemközti ajtóhoz. Mivel a csengő nem működött - ezen nem lepődtem meg, hisz nálam sem, sőt, szerintem az egész házban sem -, emiatt kopogtattam, azonban ennek hangja valószínűleg nem jutott el a tulajig a nagy renoválás közepette, ezért elkezdtem dörömbölni.

Pár perc múlva ki is nyílt az ajtó, amiben megjelent az a lány, akivel reggel összeütköztem. Szőkés haja most kontyban volt, arcán festéknyomok, csupán egy hosszú inget viselt, ami miatt nem volt olyan feltűnő, hogy én csak a melegítőalsót. Furcsán nézett rám, már-már barátságtalanul, ami nem igazán érdekelt, nem akartam én a legjobb barátja lenni, kizárólag annyit szerettem volna, ha hagy aludni.

- Mi van? - kérdezett rá, karjait keresztbe téve maga előtt.

- Abbahagynád, bármit is csinálsz? Próbálok aludni!. - kértem egy kicsit élesebben, mint eredetileg terveztem, mert hangneme felidegesített.

- Azt hittem, hogy ti New Yorkiak bármilyen zajt kibírtok. Egyébként is te vagy az első, aki emiatt panaszkodik - soha életemben nem láttam ennél ellenségesebb lányt.

- Lehet, hogy a New Yorkiak bírják, viszont én nem. Szóval kérlek szépen - nyomtam meg ez a két szót -, maradj csöndben!

Válaszát meg se várva mentem vissza a lakásba, bár azt még hallottam, ahogy káromkodva bevágja az ajtót. Ismét visszafeküdtem, de nem telt bele egy perc, mire a kopogás ismét elkezdődött.

- Most csak szórakozik velem - mérgemben lerántottam magamról mindent, azután ismét átmentem. Nem kellett sokáig várnom, mire a csaj kinyitotta, dühös arckifejezésem az ő dacosával nézett szembe. - HAGYD MÁR ABBA! - kiabáltam, elvesztve az önkontrolomat.

- Jézus, neked dühkezelésre kéne járnod - közölte. - Holnap jönnek a cuccaim, be kell fejeznem néhány dolgot, mindössze öt percet kérek.

- Öt perc - egyeztem bele, habár magam sem tudtam, hogy miért. - maximum, képzeld, valakinek dolgoznia is kell menni holnap reggel.

- Felfogtam - jelentette ki, eztán lendületesen becsapta az ajtót. Egy már biztos, lesznek problémáim az új szomszédommal.

---

- Zaraaa! - hallottam Anya kiabálását a konyhából, bezzeg nem akaródzott kimennem. Botox kezelésen volt ma és ilyenkor elég morcos tud lenni, ezért ezeken a napokon kerültem őt. Mintha mi sem történt volna folytattam a körmöm festését, miközben az American Horror Storyt bámultam a tévében.

- Annyira jó, hogy figyelsz rám - szólított meg egy hang nem sokkal mellőlem, ami miatt összerezzentem. Anya csípőre tett kézzel állt nem sokkal mellettem és szemrehányóan méregetett. Hatalmas, ártatlan szemekkel néztem rá, ezután a filmre mutattam, mintha attól nem hallottam volna, hogy hívott. - Csak azt akartam kérdezni - folytatta végül, s közben tökéletesen beszárított frizuráját nézte a tükörben. -, hogy nem ugrunk-e el a Sohóba vacsorázni.

- Bocsi, Anya, de ma Jasmine-nel leszek - füllentettem. Szerettem Anyával lenni, mióta elváltak Apával, azóta rengeteget javult a kapcsolatunk, ezzel szemben ma este olyan dolgot kellett tegyek, amiről neki sejtelme sem lehet. Ha kiderülne, tuti, hogy örök időkre szobafogságba kerülnék, vagy valami ilyesmi.

- Oh… - igazán csalódottnak tűnt. - Akkor rendelek valamit a kínaiból. Te meg egyél valamit út közben, olyan sovány vagy, drága!

Mosolyogtam miközben kiment, noha igazából lelkiismeret furdalást éreztem. Rossz embernek éreztem magam, hogy itthon hagyom őt egyedül, ráadásul azért, hogy valami olyat tegyek, amit ő tuti nem helyeselne.

Lassan elkezdtem készülődni. Jasmine nyolcra jött át, bár nem kísért el, hisz a környék, ahova tartottam nem volt épp a legbiztonságosabb, s jóllehet felajánlotta, nem akartam őt is bajba keverni.

Mikor megérkezett Anya rögtön lecsapott rá, hátha rá tudja venni, hogy maradjunk otthon. Jasmine szőke haja végét rágcsálta, mint mindig, amikor ideges volt, manikűrözött körmeivel úgy markolta Michael Kors táskáját, minthogyha az élete függne tőle, ezáltal jobbnak tartottam kimenteni magunkat.

Sétáltunk egy pár utcát, mielőtt búcsút intettem volna barátnőmnek, aki megkönnyebbültnek tűnt, hogy végre leléphet. Én odaadtam a sofőrnek a papírt, amire az interneten talált címet írtam, utána elindultunk.

Csendesen néztem, ahogy az Upper East Side luxusboltjait felváltják a brooklyni sorházak, majd a külvárosba érve az egyre barátságtalanabb gyárépületek és lepukkant bérlakások. Mikor a taxi megállt egy nem túl barátságos tetováló szalon előtt, inába szállt a bátorságom.

- Zara, te idióta! - korholtam magam, miközben kifizettem a taxist és kiszálltam. Mivel nem akartam sokáig az utcán álldogálni, elindultam a bolt felé. Egy nagy lélegzetvétel után, - ami alatt az összes erőmet összeszedtem, - beléptem.

Mindenhol kézzel készített rajzok uralták a teret, kivéve egy falat, ahol a már elkészült művek díszelegtek. Balra tőlem egy pult volt, ami mögött egy feltűnően jóképű srác állt. Hirtelen el is tátottam a számat. Magas volt és erős, egyik karját tetoválások díszítettek, hátracsapott baseballsapkája elrejtették a haját, gyönyörű, zöld szemeit rám szegezte érdeklődően . Első benyomásra volt benne valami vonzó, testemet mintha vonzotta volna az övé. Sötétbarna hajamat előrehúztam a jobb vállamra, mint mindig, mikor zavarban voltam.

- Segíthetek? - kérdezte egyik szemöldökét enyhén felvonva, amikor minden reményt feladott azzal kapcsolatban, hogy megszólalok.

- Igen - makogtam. - Én… Én szeretnék egy tetoválást.

- Oké, láthatnám a személyidet? - kérdezte, mire én átadtam neki a bátyámtól kapott hamisítványt, ami szerint huszonkét éves voltam.

A srác elhúzta a száját, amiből tudtam, levágta, hogy nem igazi, ám nem akadékoskodott, pusztán visszanyújtotta.

- Van valami konkrét elképzelésed? - faggatott tovább, mire átadtam a cetlit, amire Dante Pokol című művének egy idézete volt firkantva.

- Érdekes választás - bólintott. - Mit szólnál, ha olaszul csinálnánk, csak hogy különleges legyen?

- Remek ötlet - szájam kiszáradt, ekként hangom kicsit rekedtes lett.

- Hova szeretnéd?

- Az oldalamra - mutattam meg a helyet nem sokkal a mellem alatt.

A srác el is kezdte rajzolni a tetoválást, gyakorlott kezei gyorsan haladtak a papírszerűségen, egy gyönyörű feliratot rajzolva, amibe rögtön beleszerettem.

- Ez nagyon szép!. - dicsértem, mire egy félmosoly szerűség jelent meg a szája sarkában.

- Vedd le a felsőd! - utasított, míg egy flakon fertőtlenítőt fújt a székre, letörölte, utána egy papírtörölközőt helyezett rá.

- Ezt is? - kérdeztem a melltartómra utalva, imádkozva, hogy nemet mondjon. Már így is vörös volt az arcom, hát, még ha teljesen félmeztelennek kéne lennem.

- Nem, jó így - intett, hogy üljek le, míg ő is elhelyezkedett a helyén. Rákent valamit a bőrömre, majd a vázlatot a bőrömre tette, mire ott maradt a körvonala. Csodálkozva néztem, elképzeltem, hogy ez örök életemre így marad. - Készen állsz? - kérdezett rá, mikor már felvette a maszkot is. Bólintottam mielőtt meggondolhattam volna magam, mire bekapcsolta gépet.

Fájt. Méghozzá nagyon.

- Első tetkó? - kérdezte, nyilván az arcomra kiülő fájdalom miatt.

- Igen, szerintem az utolsó is - feleltem összepréselt ajkakkal, mire felnevetett.

- Az első a legrosszabb - bólintott, én végignéztem a kezén, pólója alól is látszott pár minta.

- Te miért csináltattál ennyit? - kérdeztem rá, de nem akart válaszolni, csak vállat vont, mire rájöttem, valószínűleg túl személyes kérdést tettem fel.

Az egész körülbelül két órát vett igénybe, azután megszemlélhettem az eredményt. A bőröm piros maradt a tetoválás környékén, de megnyugtatott, hogy az el fog múlni. A legelbűvölőbb mosolyomat használtam, ami minden srácnál bevált eddig, csakhogy úgy tűnt, nála haszontalan.

- Hát, akkor köszönöm - mondtam neki, miközben odaadtam a pénzt, közben folyamatosan hajtogatva magamban: Kérd el a számom! Kérd el a számom!

- Köszönjük, hogy minket választottál - válaszolta, majd egy másik rajza felé hajolt, amin azelőtt is ügyködött, hogy belépett volna. Hát, jó, húztam el a számat és léptem ki az ajtón.