2. rész - Információhiányban

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog :) Kommentelni ér!

Ölel titeket:

Raquel

- Nem fáj? - kérdezte Jas, miközben egyik ujjával elkezdte bökdösni a bőrömet.

- Áú! – sikkantottam. - Dehogynem, főleg ha piszkálod!

Teljesen egyedül voltunk a lakásban, így a hatalmas nappalinkban terpeszkedtünk, miközben bömböltettük a zenét. A bátyámnak nemsokára haza kellett jönnie, ő úgyis beveszi magát a szobájába, nem fog velünk szívózni. Legalábbis remélem.

Jasmine az egyik hófehér karosszékben ült, s közben egy cső kukoricát majszolt. Én az ablak mellé álltam, hogy a hűs szellő kissé enyhítse bőröm hevültségét. Kánikula New Yorkban, nincs is ennél kiakasztóbb. A szerencsésebbek lementek Hemptonba, mint Anya, csakhogy mivel áthívta az idegesítő, középkorú barátnőit, ezáltal a tesómmal úgy döntöttünk, inkább itthon maradunk. Szerencsére sikerült olyan felsőt találnom, ami nem téli és mégis eltakarja frissen varratott tetoválásomat, ennek köszönhetően) legalább egy hétig nem kell aggódnom a szülői dorgálás miatt.

- Nem ezért hívtalak át - szidtam barátnőmet, ahogyan ismét egy újabb csőért nyúlt. Megvolt az a rossz szokása, hogy tele ette magát, majd utána titokzatos módon eltűnt a mosdóban… -  Hanem, hogy segíts becserkészni egy srácot.

- Oké - élénkült fel rögtön. Ha valami a szakterületébe vágott, az a kerítőnői szerep volt. Ő volt a suli „keresztanyuja”. Egyszer összehozott egy nyomi csajt és egy menő sportolót. Neki nem volt lehetetlen küldetés. - Szóval ki a pasi)? Ó tudom, tuti Tristin az, ugye? Mindenki tudja, hogy mennyire buktál rá, az a szemét pedig Tiffanyt választotta. Azonban biztos forrásból tudom, hogy most te vagy a befutó!

- Nem, nem ő az - feleltem szem forgatva. Elegem van az üresfejű középiskolás srácokból, akik csak a szexre tudnak gondolni. Olyan kell, aki rejtélyes, kiszámíthatatlan és persze szexi. Az sem árt, ha Apa szívbajt kap tőle. Tegnap óta pedig meg is volt a tökéletes jelöltem. - Igazából nem tudom a nevét, csak azt, hogy hol dolgozik.

- Oké, így egy kicsit komplikáltabb lesz, de sebaj - felelte és elővett egy kis jegyzetfüzetet. Teljesen el voltam képedve, hogy milyen felkészült. - Szóval nyomjad az adatokat!

Elsoroltam mindent, amit a srácról tudtam. Jasmine ott kezdte a keresést, hogy felment a bolt honlapjára, viszont az nem volt túl fejlett. Ez nem is lepett meg különösebben, hisz elég lepukkant környéken volt, nem hittem, hogy a tulajnak van pénze informatikust fogadni egy hipermodern website-ért.

- Nem gond, akkor odamegyünk - állt fel, hogy magához vegye a táskáját.

- Tegnap még a környékre sem akartál bemenni, mert féltél, hogy kirabolnak – emlékeztettem. Úgy nézett rám, mintha egy értelmi fogyatékossal találkozott volna.

- Hát, nem is így megyünk. Be kell épülnünk!

- Beépülni? - nevettem, miközben követtem őt a bátyám szobájába. - Szerintem ez nem jó ötlet, Jasper ki fog nyírni.

- Ugyan, ebben a kupiban nem fog feltűnni neki, hogy bármi is hiányzik - legyintett és be kellett látnom, valóban meglepett volna, ha az ellenkezője történik.

Jasmine elvett egy sima, fekete és egy fehér pólót, majd átment az én szobámba. Nekem egy egyszerű Converse-t, meg egy mintás leggingset adott, magának egy szakadt farmert és egy sarut. Hajunkat kiengedtük, a sminkünket visszafogtuk, a hatalmas pólókat a derekunknál kis csomóba kötöttük. Mire végeztünk, már nem úgy néztünk ki, mint két Upper East Side-i elkényeztetett királynő, hanem, mint két, átlagos tinédzser.

Hívtunk egy taxit, ezután útnak indultunk ismételten a városon át. Jasmine egy idő után elkezdett idegesen fészkelődni, kedveltem, bár annyira sznob tudott lenni. Neki senki nem volt ember, aki nem valamelyik elegáns környéken lakott.

- Remélem, tényleg annyira dögös a pasi, mint ahogy mondtad! - morgott, amikor megérkeztünk.

Újból betértem hát, a lepukkant tetkószalonba, azonban a pultban most nem az várt rám, akire számítottam, hanem egy nagy, szőrős, kamionosnak tűnő alak, aki nagyon gyanakvóan nézett ránk.

- Ti még tuti nem vagytok nagykorúak, szóval kifelé! - köszöntött minket nagyon kedvesen, mire Jas egy hatalmas mosolyt villantott. Tudtam, mi fog következni és nem is tévedtem. Has behúz, dekoltázs kirak, elbűvölő mosoly és az elmaradhatatlan „bajba jutott kislány vagyok” hang.

- Nem akarunk bajt, csak egy srácot keresünk, aki itt dolgozik. Tudod, a barátnőm nagyon szeretné megtalálni, mert hát… tudod, hogy van ez, összekavartak múlt héten és nála hagyta a fülbevalóját, ami még a nagymamájáé volt. Szegény meghalt múlt évben, így elég nagy érzelmi értéke van. Ugye, segítesz nekünk?

A „kamionos” végignézett rajtunk, látszott rajta, hogy hiszi is, amit mondunk, meg nem is. Én legszívesebben a szememet forgattam volna, Jas kitalálhatott volna valami ütősebb sztorit is. Végül emberünk egy nagyon sóhajtott és így szólt:

- Gondolom, Harryt keresitek. Most nincs bent, csak kétnaponta dolgozik itt. Ha holnap visszajöttök beszélhettek vele.! Vagy adjatok egy telefonszámot, meg egy nevet és átadom neki, hogy itt jártatok.

- Remek. - csapta össze a kezeit Jas, utána elvette a tollat a boltostól és firkantott valamit a papírra.

Mikor kimentünk Jas kifejezetten önelégültnek tűnt, amit egyáltalán nem értettem, ámde megvártam, amíg megérkezett a taxi és mi elindultunk vissza a városba, csakis azután kezdtem faggatózni.

- Mégis minek örülsz ennyire? – kérdeztem.

- Ugyan már, hát, nem érted? Ha felhív, akkor tuti nagy játékos és könnyen becserkészhető, onnan meg már te dolgod, hogy kitaláld, hogyan tartod meg. Persze, hogyha meg akarod. Ha pedig nem hív fel… Nos, akkor vagy barátnője van, vagy pedig komoly kapcsolatra vágyik, szóval pusztán annyi a dolgunk, hogy visszajöjjünk, amikor bent van és bevesd magad!

- Te tényleg nem vagy normális - kuncogtam, noha tudtam, hogy Jasmine-nel az oldalamon, sínen vagyok.

---

Hulla fáradt voltam az egész napos meló után. Találtam egy viszonylag hosszú távú melót egy építkezésen, az egyetlen hátránya az volt, hogy a folyamatos pakolástól és emelgetéstől hihetetlenül elfáradtam, mire hazaértem. A lépcsőház ma csendes volt, úgy tűnik, a csaj végre befejezhette a lakása személyre szabását, amiért kifejezetten hálás voltam, ma muszáj volt kialudnom magamat. Ledobtam a cuccomat az ajtó mellé dobtam, majd körülnéztem.

Nem túl nagy meglepetésemre, minden úgy volt, ahogy hagytam. A szoba nagy részét különböző képzőművészeti kellékek foglalták el. A hátsó falat egy hatalmas, fehér vászon foglalta el, rajta az épp készülő „művem” vázlatával. Tudom, hogy sietnem kéne vele, hisz az ügynököm -, aki csakis szívességből vállalta el az istápolásomat - be akar juttatni egy kiállításra, de ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak velem, kéne valami olyat alkotnom, ami legalább köszönő viszonyban van a kiállítás témájával. Utáltam parancsszóra festeni, sokkal jobb voltam abban, hogy a hirtelen agyamba villanó képeket papírra vessem. Viszont valamiből meg is kellett élnem, és ha valódi karriert akarok, akkor el kell kezdenem egy kicsit jobban viszonyulni a piaci elvárásokhoz.

Hátat fordítottam a vázlatnak és a konyha felé vettem az irányt. Csak nagy jó szándékkal lehetett ezt a helyiséget konyhának titulálni, tekintve, hogy nem volt benne sem tűzhely, sem sütő, ellenben itt volt a hűtő és a heti kajám maradéka, szóval… Felkaptam a telefont és a kedvenc kínai éttermemet tárcsáztam, miközben unottan dobáltam az üres vagy félig üres dobozokat a szemetesnek használt zacskóba. Mikor leadtam a rendelést, kikaptam a hűtőből egy sört, később leültem az egyetlen ülőalkalmatosságra a lakásban: a hatalmas fotelbe, amit még Angliából hoztam magammal, ki tudja, milyen megfontolásból. Egyszerűen szerettem ezt a bútort, ezen tanultam meg gitározni, ezen énekelgettünk Apámmal... Most is a kezembe vettem a gitárt és egy lassabb dalba kezdtem bele, ami illett lehangolt hangulatomhoz.

Egyszer csak kopogtak. El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, hisz soha nem szokott hozzám jönni senki. Érdeklődve nyitottam ki az ajtót, ám láncot rajta hagytam, mert azért én is szoktam nézni a Helyszínelőket. A résen a szomszéd lány nézett be, mire összehúztam a szememet. Tegnap nem volt valami barátságos, most pedig nem igazán volt ahhoz türelmem, hogy veszekedjek vele.

- Áthallatszott? - utaltam a gitározásra, mivel nem jutott eszembe jobb ok, amiért átnézett volna. - Ne haragudj, abbahagyom, csak kikapcsolódásként szoktam néha… - zavaromban beletúrtam a hajamba, nem voltam biztos abban, hogy mit mondjak.

- Oh, nem kell - látszott rajta, hogy ő is zavarban van, hisz egy kis piros folt jelent meg az arcán. -, egész jó vagy. Nem ezért jöttem. Mindössze bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésem miatt. Elég ideges voltam a költözés, meg minden miatt… Nem vennéd le a láncot, idegesítő így beszélni veled!

Elmosolyodtam, az utolsó pár szót már ismét pattogósan mondta, ami sokkal jobban illett az eddig megismert énjéhez, mint ez a bocsánatkérős, szelíd kislány. Valószínű kizárólag azért szánta rá magát, mert rájött, hogy mégis csak a szomszédja vagyok, eszerint nem kéne, hogy folyamatosan veszekedjünk. Megfordult a fejemben, hogy nem teljesítem a kérését, csak hogy idegesítsem egy picit, de ezt bunkóságnak ítéltem volna meg, tekintve, hogy békés szándékkal jött, ekként kitártam az ajtót és egy intéssel betessékeltem, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt a lakás állapotát tekintve. Szerencsére legalább a kajás dobozokat elpakoltam az előbb.

- Hmmm, remélem nem fizettél sokat a lakberendeződnek - jegyezte meg, amíg végignézett a kevés berendezésemen. Ezek után a kifeszített vászon elé lépett. - Te valami művész féle vagy?

Csupán vállat vontam jelezve, hogy nem vagyok ebben olyan biztos. Ő csak tovább járkált, ezután engedélyt nem kérve kezdett el turkálni a sarokba állított „alkotások” között. Egy kicsit zavarba hozott ez, nem voltam hozzászokva, hogy kivesézzék a lakásomat. Azonban a csaj -, akinek megjegyzem még mindig nem tudtam a nevét - pontosan ezt tette, ráadásul úgy, hogy még csak nem is érdekelte, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoz.

- Na, jó, igazából volt oka annak, hogy átjöttem - ki gondolta volna? - Először is Joe vagyok, azt hiszem, eddig még nem mutatkoztunk be egymásnak.

- Harry - válaszoltam egyszerűen, ugyanis nem voltam biztos benne száz százalékig, hogy örülök a találkozásnak.

- Nos, Harry, igazából terveim vannak veled - felvontam a szemöldökömet. - A költöztetők, akiknek egy kész vagyont fizettem - csak úgy mellékesen - nem voltak hajlandók a nehezebb tárgyakat felhozni a másodikra. Azon tűnődtem, hogy vagy-e annyira úriember, hogy segíts felhozni őket.

Cseles. Igazából valahol értékeltem a kiscsaj eszét és stílusát. Az tuti, hogy nem kell a szomszédba mennie egy kis pofátlanságért.

- Ma biztos nem - feleltem, mert már csakis az ágyamig voltam képes elvonszolni magam. - De holnap meló előtt átugrom, mondjuk kilencre. Egy óra elég?

- Persze. Kösz, rendes vagy - ütötte meg a karomat, majd indult is az ajtó felé. - Mondanám, hogy sütök sütit, de nem akarlak megölni, szóval egyszerűen egy kávét ígérek.

- Rendben - bólintottam, mikor már az ajtóban álltunk. - Akkor holnap!

---

Kim a frissen berendezett konyhámban állt és a kávéfőzőt fixírozta, ami épp most főzte le az „éltető nedűt”, ahogyan ő nevezte. Én éppen a nappaliban pakolásztam, próbáltam megtalálni a tökéletes helyet a kanapénak, a foteleknek és a dohányzóasztalnak. 

- Magyarázd el, kérlek még egyszer, hogy miért is kellett ilyen korán kelnem! - kérte Kim, miközben ülőalkalmatosság híján felült a konyhapultra. Mindent, amit elbírtam már felcipeltem tegnap, de még nem szereztem be konyhaszékeket, a fotelek pedig túl nehéznek bizonyultak.

- Mert a csávó, akit beszerveztem dolgozni megy és csak most ér rá - válaszoltam vagy ötvenedszer, ahogy még egyszer megvizsgáltam a teret.

- Mégis hol szerezted?

- A szomszédom.

- Rendkívül fantáziadús.

A csípőmre vágtam a kezemet, szúrós szemmel nézve barátnőmre. Néha komolyan meg tudtam volna fojtani.

- Két napja lakom New Yorkban! Ne haragudj, hogy nem ismerem a környék összes férfiját.

- Legalább helyes?

Nos, igen. Kinek mi a szempont. Bár el kellett ismernem Harry nem volt éppen egy madárijesztő, azért engem egyáltalán nem vonzottak az ilyen elvont művészlelkek. Biztos nagyon érdekes srác volt, ezzel szemben… A lényeg az, hogy vannak rossz tapasztalataim a fajtájával.

- Nem rossz - feleltem, hát.

Pár perccel később kopogtattak. Az óra szerint három perc múlva kilenc, szóval pontos - meglepő, nem néztem volna ki belőle. A mai napon egy kék-fehér kockás inget viselt egy pólóval, a nadrág maradt a szaggatott fekete, baseball sapka helyett azonban egy nagykarimájú kalapot biggyesztett a fejére, amit levett, ahogy belépett a helyiségbe, ennek következtében felfedte hosszú, göndör haját, ami az én ízlésemnek egy kicsit hosszúra volt hagyva. A szeme egy másodperc alatt száguldott végig, majd megállapodott Kimen.

- Igen, ő Kimberly - mutattam be. - Kim, ő Harry!

- Hello! - köszönt Harry, míg Kimtől csak egy bágyadt integetés tellett. Ezek szerint neki nagyon is bejöttek az ilyen elvont művészlelkek. Ezt a tényt támasztotta alá, hogy amikor Harry kilépett az ajtón, hogy lemenjen a fotelért, ő őrült módjára kezdett el indiántáncot lejteni a szobában, aminek az alattam lakó nyilvánvalóan nem örült.

- Nekem miért nincsenek ilyen szomszédjaim? Szemét mázlista!

- Mert te sokkal jobb környéken laksz, egy ennél négyszer nagyobb lakásban? - utaltam a kettőnk helyzete közötti különbségre, csakhogy ez nem fajulhatott vitává, mert ebben a pillanatban Harry megérkezett az első tárggyal.

Egy óra alatt sikerült mindent felcipelni, mi ketten Kimmel hoztuk fel a cuccokat, míg Harry testi erejét bizonyítva egymaga cipekedett. Mindhárman teljesen leizzadtunk és igen, nem mondom, hogy nem bámultam meg a srác izmait, amikor az izzadt pólója rátapadt. Az tuti, hogy kifejezetten jó kondiban van.

- Nem is kérdeztem még, mi szél hozott New Yorkba? - Kim gesztusai és beszéde egyértelműen azt mutatták, hogy nagyon, de nagyon le akar feküdni a szomszédommal. - Ha jól sejtem, akkor angol vagy, nem igaz?

Angol? Ez nekem miért nem tűnt fel eddig? Már pedig Harry kis félmosolya arra engedett következtetni, hogy Kim beletrafált.

- Itt több a lehetőség - vont végül vállat, azután segített nekem a helyére tenni a kanapét - Most viszont mennem kell, a főnököm elég bipoláris, szóval nem kéne elkésnem.

- Ó, én szívesen eldoblak kocsival - ajánlotta fel Kim, ám én csak a szememet forgattam. Az viszont, hogy Harry ilyen jól lekezeli a szituációt, arra engedett következtetni, hogy nem először történik vele ilyesmi.

- Köszi! - felelte, majd rám nézett, miközben elmosolyodott. - Később találkozunk! - intett, ezután kiment az ajtón.

- Igen, köszi a segítséget! - kiáltottam utána, remélem, még hallotta.

- Te jó szagú! Bejössz neki! - kiáltotta Kim, mire értetlenül néztem rá. - Ugyan ne tedd itt az ártatlant, az egész mellem kint volt egész idő alatt,  ő csakis téged figyelt!

- Aha, biztos - intéztem el egy legyintéssel, ellenben azért egy kis mosoly ott játszott az arcomon.