13. rész - Te idióta!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy megint este, de megint így jött ki. Nos, most kicsit szomorú vagyok, mert sehol sem kapok kommenteket, ami kissé elkedvtelenít. Szóval nagyon-nagyon jól esne, ha írnátok legalább pár szót! Na, de a részről: elég érzelmes, kis visszaemlékezés is található benne, szóval remélem tetszeni fog.

Ölellek titeket!

Raquel

/Zara/

A fejem majd’ szétrepedt, s ezen az sem segített, hogy valaki teljes erőből dörömbölt az ajtón. Résnyire nyitottam a szemeimet, azonban abban a pillanatban be is csuktam. A reggeli napfény rettenetesen zavart, testem minden egyes sejtje azt követelte, hogy maradjak az ágyban. Harry mellettem álmosan mormogott valamit.

- Zara, azonnal nyisd ki az ajtót! - hallottam kintről a kiabálást. A hang olyan… ismerősnek tűnt. Viszont jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy belőjem, mégis kihez tartozhat. - Zara, ha nem nyitod ki most azonnal, akkor betöröm az ajtót!

Hirtelen ültem fel, rögtön azután, hogy leesett, ki is áll a bejárat előtt. Nagyot ütöttem Harryre, ezzel próbálva elérni, hogy felébredjen, ezzel szemben mindössze a másik oldalára fordult. Remek.

- Kelj már fel, hallod?! - piszkáltam tovább. - Ez az Apám, bassza meg!

Neki sem kellett több, szemei kipattantak, ezután meglepő módon hatalmas vigyorra húzódott a szája.

- Na, ezen tuti, kiakad - jegyezte meg, mire jutalmul hozzávágtam a pólóját.

- Igen, a következő pillanatban pedig szobafogságban leszek életem végéig - forgattam a szemeim, aztán a nadrágját is felkaptam a földről. Mindezek után a karjánál fogva kirángattam az ágyamból, s begyömöszöltem a szekrénybe. Belülről halk káromkodások hallatszódtak ki, jelezve, Harry méretben kicsit túlnőtte a kolis bútorokat.

Szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Még egyszer körbenéztem a szobában, hogy tuti nem maradt-e szerteszét valahol férfi holmi, mikor tisztának ítéltem a helyet, megpróbáltam nyugodt arckifejezést varázsolni magamra, s feltártam a kijáratot.

Apa feje már vörös volt az indulattól, azonnal félretolt, majd, mint egy pitbull lépett be a helyiségbe. Szemei körbejártak, benézett az ágy alá, utána a szekrény felé indult. Egy jól irányzott vetődéssel előtte termettem.

- Mégis mit csinálsz? - kérdeztem tettetett jókedvvel, mire csak egy lesajnáló tekintet volt a válasz. Hatalmas kezével félretolt és kinyitotta a ruhatárolót.

Be kell látnom, ha nem lett volna ennyire kínos a szituáció, akkor rendkívül jól szórakoztam volna. Harry a ruhák alatt guggolt, alsónadrágban, miközben próbálta elfújni a feje körül keringő ruhadarabokat. Mikor meglátta apát, szája rögtön pimasz mosolyra húzódott, aztán kiugrott, s kezet nyújtott neki.

- Jó reggelt, Mr. Carmichael! - köszönt, én meg kínomban a szemeimet fogtam. Apa feje pirosból céklaszínűre színeződött, komolyan elkezdtem aggódni, nehogy a végén szívinfarktust kapjon. Kinyitotta a száját, de pillanatokon belül be is csukta, azt gondolom, nem jutott szóhoz megdöbbenésében. Hát, igen, az biztos, hogy a rajtakapott, rejtőzködő srácok kilencvenkilenc egész kilenc százaléka nem üdvözölné a tajtékzó apát. Na, de mi Harryről beszélünk.

- Azonnal. Tűnj. El. Innen - nyögte ki végül, mire Harry vállat vont, komótosan felvette a nadrágját és a pólóját, a kezébe kapta cipőjét, végül visszafordult és ennyit mondott:

- Nemsokára találkozunk, bébi!

Választ sem várva csukta be maga után a szoba ajtaját, mire Apa pusztán tátogni tudott. Azt hiszem, sokkot kapott.

- Soha többet nem találkozhatsz vele! - közölte, mikor már képes volt értelmes mondatokat alkotni.

Én csak álltam ott, s fogalmam sem volt, hogy sírjak vagy nevessek. Mire azonban összeszedhettem volna a gondolataimat, Apa nagy lendülettel elém vágta a bőröndömet, egyértelműen adva jelét annak, hogy most azonnal hazavisz. Már előre tudtam, hogy ez lesz életem leghosszabb kocsiútja.

---

/Harry/

Rég éreztem ilyen jól magam. Még éreztem az adrenalint a testemben, pedig már jó fél óra eltelt a Mr. Carmicheal-lel való kalandos találkozásom óta. Jut eszembe, ha hazaértem, fel kell hívnom Zarát, hogy élve megúszta-e a történetet.

El is felejtettem, hogy mennyire fel tud dobni az emberek megbotránkoztatása. Otthon rengetegszer csináltunk hasonló dolgokat Zaynékkel, viszont mióta ideköltöztem próbáltam kerülni a konfrontációt a környezetemmel. Na, jó, igazából az érintkezést is.

A vonat megérkezett, én pedig levetettem magamat az első adandó helyre. Elővettem a mobilomat, hogy ellenőrizzem a hangpostát, de csak Joe hagyott vagy negyven üzenetet, miszerint aggódik értem és hívjam vissza. Jelenleg eszem ágában sem volt ezt tenni, szóval félredobtam a készüléket.

Lehunytam a szemeim, hisz nem aludhattam többet két óránál. Álom helyett, ellenben csak gondterhes gondolatok jöttek. Igazából nagyon is felkavart Zayn megjelenése, arról nem is beszélve, mit mondott. Megértettem, miért nem akarja Joss, hogy én foglalkozzam vele, mégis… mintha tőrt döftek volna a mellkasomba, majd jó alaposan meg is forgatták volna benne. Nem akartam másra bízni őt, ő az én felelősségem volt, az én barátnőm.

 Mindössze a volt barátnőd - emlékeztetett egy hang a fejemben, amit nem tudtam csak úgy elhessegetni. Lehajtottam a fejem, ezután két ujjammal masszírozni kezdtem a halántékomat. Lehetséges, hogy nem másnaposan kéne ezt megvitatnom magammal.

Ismét behunytam a szemeimet, hogy megpróbálkozzam az alvással.

Éjfél felé járhatott az idő, csupán a hold világított, viszont a fák sűrű lombkoronája ezt a fényforrást is kiiktatta. Lassan lépkedtem a hangos zene irányába, ami tőlünk úgy félmérföldnyire tartott buliból szűrődött felénk. Hallottam a magam mögött lépkedő lány halk morgolódását, ám nem foglalkoztam vele. Nem akartam veszekedni, mellesleg senki nem kényszerítette, hogy velem jöjjön, önként ült be mellém a kocsiba.

-          Ezért iszonyú nagy bajba fogunk kerülni – csattant hirtelen élesen a hangja, mire csak megforgattam a szemeimet.

-          Túl sokat aggodalmaskodsz – torkollottam le. –, meg se fogják tudni.

Nem vitatkozott tovább, ugyan horkantása arra engedett következtetni, hogy nem hisz nekem. A következő öt percben némán sétáltunk, a zene pedig egyre hangosabbá vált, jelezve, hogy jó irányba megyünk.

Egyszer csak egy telefon csengése törte meg a kettőnk közé telepedett hallgatást. Kivettem a zsebemből a vétkes készüléket, végezetül a kijelzőre vetett egyetlen pillantással kinyomtam.

-          Harry, ki volt az? – Joss hangja egy oktávval magasabbra szökött.

-          Senki – füllentettem, bár én is tudtam, hogy nem hisz nekem. Pontosan tudta, hogy ki volt a vonal másik végén.

-          Kérlek, menjünk haza.! Rossz érzésem van ettől az egésztől. Buli tök idegenekkel egy erdő közepén. Pontosan így szoktak kezdődni a rossz horrorfilmek is!.

-          Jaj, ne legyél már hisztis picsa – tettem keresztbe a kezeimet. – Ez csak egy buli. Ezernyi ilyenen jártunk már.

-          A barátainkkal igen. De ezekről az emberekről szinte semmit nem tudunk. Arról nem beszélve, hogy a hideg is kiráz tőlünk.

-          Akkor menj vissza, majd hívlak. Valamikor – vontam vállat, azután választ nem is várva fordítottam neki hátat, s indultam el ismét.

-          Komolyan képes lennél itt hagyni az erdő közepén? – sikította utánam fejhangon. – Na, jó, tudod mit. Ennyi, Harry, mi végeztünk egymással!

Hirtelen valaki megrázott a vállamnál fogva. Összezavarodva néztem körül és tudatosult bennem az, hogy még mindig a vonaton vagyok, s a szemben lévő utas aggodalmasan szemlél. Ezek szerint csak álmomban mentem vissza arra a jó pár évvel ezelőtti végzetes éjszakára.

/Joe

-     

      - Még mindig nem veszi fel – tájékoztattam Zaynt, aki a kanapén terült el, s éppen a dugi csoki készletemet élte fel.

-        -  Nem is fogja egy ideig – morogta vissza, majd szemeit ismét a TV képernyőre szegezte.

Tegnap óta semmit nem hallottunk Harry felől, nem aludtam, hogy meghalljam, ha végre hazaér, csakhogy ez nem történt meg. Nem tudtam magammal mit kezdeni, fel-alájárkáltam a konyhában, a számba haraptam, próbáltam legalább azt tettetni, hogy valami hasznosat teszek. Noha rögtön lebuktam, hogy mikor elérkezett az ebédidő kénytelen voltam felhívni a kedvenc thai éttermemet, hogy hozzanak nekünk valami ehetőt.

-          Fontos neked a srác, nem igaz? – kérdezte Zayn, mikor már a dohányzóasztal két oldalán ültünk a földön és majszoltuk az ismét fenséges ételt.

-          Igen – bólintottam. –, csak nem enged közel magához és nem tudom, miért.

-          Hát, ha ez megnyugtat soha nem volt, az az ember, aki, hú, de nagyon kimutatja az érzéseit.

Nem igazán szerettem volna vele ezt megvitatni, tekintve, hogy nem ismertem őt, szóval furcsa lett volna kitárgyalni vele a szerelmi életemet. Mármint köztem és Harry között nem volt semmi, de hát, értitek… Szerencsére azonban nem is kellett tovább társalognunk, ugyanis ebben a pillanatban hallottam, hogy nyílik a mellettünk lévő lakás ajtaja.

Rögtön felpattantam, s rohantam is volna az ajtó felé, ámde Zayn elkapta a karomat.

-          Hagyjad, hagy nyalogassa a sebeit.! Úgy is átjön, ha készen áll rá.

Nem érdekelt a tanácsa, kirántottam a kezemet az övéből, s már futottam is át. Bekopogtam – helyesebben inkább dörömböltem az ajtón –, mire pár másodperc múlva ki is tárult, s Harry igen megviselt ábrázata jelent meg benne.

-          Figyelj, Joe, most nincs kedvem beszélgetni – motyogta fáradtan. – Majd később kereslek, oké?

Be akarta zárni az ajtót, bezzeg nem engedtem neki. Ennyivel azért nem rázhat le.

-           Hol voltál? – kezdtem neki a faggatásnak. – Halálra aggódtam magam! Hol aludtál? Legalább egy SMS-t küldhettél volna, hogy egyben vagy.

-          Mi a fasz? – vonta fel a szemöldökét. – Komolyan rosszabb vagy, mint egy barátnő. Felnőtt ember vagyok, aki azt csinál, amit akar, nem beszélve arról, hogy hagy, ne kelljen téged minden egyes lépésemről tájékoztatni.

Éreztem, hogy a vérnyomásom, feljebb és feljebb kúszik. Olyan ideges lettem, mint már régen, mégis mit tettem, hogy felhatalmazva érzi magát arra, hogy így beszéljen velem?! Soha eszem ágába se jutott megakadályozni őt, hogy azt tegye, amit akar, csupán azt szerettem volna, hogyha biztonságban van. Olyan nagy baj ez?

-          Menj a fenébe! – köptem vissza, eztán megfordultam. Zaynnek volt igaza, valóban hagynom kellett volna, holott nekem ez soha nem ment. Egyszerűen nem tudtam békén hagyni, hiába szerettem volna, nem tudtam távol tartani magam tőle.

-          Mégis miért érdekellek ennyire? – hallottam a kérdést, amit nyilván nekem szánt.

-          Mert szeretlek, te idióta – küszködtem a könnyeimmel, végül mielőtt válaszolhatott volna, besprinteltem az ajtón, egyenesen a hálószobámba, s bezártam magam mögött az ajtót.

12. rész - Egyedüli akihez fordulhatsz

Sziasztok!

Ne haragudjatok az esti időpontért, de jobb később, mint soha, tehát itt is lenne a következő rész :) Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ölel titeket:

Raquel

/Joe/

Vegyük sorba a problémáimat. Először is, a gyéren megvilágított konyhámban, az újonnan beszerzett bárszékemen, egy elég csúnyán összevert srác gubbasztott, akit mellesleg alig ismertem. Sőt, legalább magamhoz legyek őszinte, semmit nem tudtam róla, azt leszámítva, hogy Zayn-nek hívják.  

A  jobb szeme felett egy hatalmas seb tátongott, amiből még mindig ömlött a vér, teljesen összekenve egyetlen konyharuhámat, amit a kézébe nyomtam, hisz nem volt elsősegély dobozom, hogy szabályosan ellássam a sebet, csak ennyi tudtam tenni az ügy érdekében. Ha ez nem lenne elég, ez az idegen kitalálta, hogy varrjam össze a homlokát. Én… Mármint Anya annak idején megtanított varrni, viszont lássuk be, elég béna voltam, arról nem beszélve, hogy most nem anyagot, hanem egy embert kéne összetoldani.

Ennek fényében, csak álltam ott, a csempe közepén, remegő kezemben egy tűvel, amiben egy hosszúra hagyott fehér cérna volt befűzve. Jó egyáltalán a fehér? Nem feltűnő nagyon? Lehet, inkább barna kellene? Vagy… Ó, Atyám, mibe keveredtem!

Zayn türelmesen nézett, mióta szétválasztottam őt és Harryt, azóta alig szólt valamit. Mivel a szomszédom nem tűnt túl higgadtnak, ezért úgy gondoltam, jobb helyen lesz az én lakásomban, így átrángattam, most pedig ebben a szituációban vagyok. Legszívesebben megtapsolnám önmagamat.

Hirtelen hallottam, hogy kinyílik az ajtó és pár másodperc múlva meg is jelent Harry. Izzadt volt és lihegett, talán kifutotta magából az agressziót, aminek csak örülni tudtam. Egy másodperc alatt átlátta a helyzetet, kivette a kezemből a tűt, odament a hűtőhöz, kikapta belőle a legnagyobb alkoholtartalmú italt, majd a mosogató felett fertőtlenítette vele a tűt. Mindezek után odalépett Zaynhez, egy durva mozdulattal arrébb lökte a kezét, aztán mindenfajta teketóriázás nélkül beleszúrta a fejbőrébe.

- A kurva életbe - káromkodott a fekete hajú srác, amit meg tudtam érteni, nyilván nem ez lehetett a legkellemesebb érzés a világon.

- Ne mocorogj! - szólt rá Harry, miközben tovább folytatta tevékenységét.

- Déja vu-m van - jegyezte meg Zayn, miközben egy kissé erőltetett mosoly jelent meg az arcán. - A múltkori után maradt egy kis heg, remélem, most ügyesebb leszel, mert most az arcomat preparálod.

- Ha nem maradsz nyugton, akkor tűvel a fejedben fogsz életed végéig járkálni - morogta a megszólított, ámde a hangnem már nem volt olyan ellenséges, mint fél órával ezelőtt. Ugyan még mindig lehetett érezni azt, hogy neheztelnek egymásra, csakhogy emellett talán felsejlett nekik az is, hogy végül is barátok voltak hajdanán. Még ha látszólag nagyon messzire is sodorta őket az élet. - Még mindig szoktál együtt lógni a többiekkel?

Zayn vállat vont, én meg füleltem. Tudom, nem szép ennyire kíváncsinak lenni, ellenben… ha ügyes vagyok, akkor talán az információmorzsákból ki tudok következtetni pár dolgot Harryről vonatkozóan.

- Niall-al és Louis-val néha - válaszolt végül unottan- Liam jelenleg börtönben van, kirabolt egy házat az állatja. Viszont azt hallom te jó útra tértél, rendesen melózol, meg minden.

- Honnan hallasz te rólam dolgokat? - húzta össze a szemöldökét, miközben még a tű is megállt a kezében.

- Gemmától. Csak nem gondoltad, hogy nem törődik veled?

Néhány másodpercig leplezetlen fájdalom futott át Harry arcán. Legszívesebben odamentem volna hozzá és megöleltem volna, tekintve azonban, hogy ebben a beszélgetésben csupán külső szemlélődő voltam, inkább mégsem tettem.

Mikor Harry végzett, kínos csend telepedett a lakásra. Teljesen kirekesztettnek éreztem magam, ők ketten egy teljesen más világban voltak, szinte méregették egymást. Végül Zayn volt az, aki újra megszólalt.

- Nem vagy rá alkalmas, Harry - lépett megint ingoványos talajra. - Joss… Joss nem akarja, hogy te foglalkozz vele.

- Engem okol? - Harry hangja rekedtessé vált.

- A francokat. Viszont… nem látogattad meg a baleset óta…

- Nem tudtam.

-Figyelj, ne húzd fel magad, oké? - Zayn addig nem folytatta, amíg Harry beleegyezően nem bólintott. - De te leléptél, s azóta még annyit sem tettél, hogy közölted a családoddal, hogy életben vagy. Elég nagy pöccsfej vagy, ám ez azért túlzás volt. Mostanra mindenki elfogadta, hogy elmentél, a mostani helyzet pedig… sok régi sebet feltépett.

- Tehát én vagyok a rosszfiú - Harry talán szarkasztikusnak szánta hangvételét, mégis inkább keserűnek tűnt. - Leszarom. Keressetek neki valami emberkét, aki vigyázz rá, küldjétek el a papírokat, átruházom rá a gyámságot! Pont leszarom.

Egy szó nélkül ment ki a szobából, anélkül, hogy bárki is megállította volna. A szívem összefacsarodott a szomorúságtól, amit hagyott maga után.

---

/Zara/

Számoltam vissza a másodperceket addig, ameddig végre elhagyhattam ezt a nyomortelepet. Természetesen, tudom, nem éppen ezt a megnevezést várná az ember, ha az ország egyik legjobb egyeteméről van szó, ezzel szemben… ez nagyon nem nekem való.

A szekrényemben kotorásztam, miközben a telefonomat a vállammal tartottam a fülemhez. Harryt próbáltam elérni, habár már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is újra hallok felőle. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy Justin nemsokára itt lesz, hogy együtt menjünk a záró bulira. Legalább az utolsó este szórakozzam egy jót, ha már egész héten csak szenvedtem itt, nem igaz?

Egy alig combközépig érő, fehér ruhát kapartam elő, amit pont ilyen helyzetekre tartogattam. Nos, tapasztalatom szerint egy ilyen ruhával bármit elérhetsz, amit akarsz, legyen szó bármiről. A férfiak nem tudnak ellenállni egy nagy dekoltázsnak és egy pár, hosszú lábnak. Most lehet, hogy a feministák ordítva tiltakoznak, mondván sokkal többet ér egy pallérozott elme, mint egy bomba test, pedig elszomorítok mindenkit: ez nem igaz. A férfiak világ életünkben a mellünket bámulták és a fenekünket csipdesték, ez nem fog változni soha. Persze nem árt, amennyiben rendelkezel egy magasabb intelligencia hányadossal, mert akkor akár arra is lesz esélyed, hogy férjet fogj magadnak, sőt, ha baromi nagy mázlid van, talán boldog is leszel. Szkeptikus vagy sem, cáfoljatok meg, ha tudtok.

Nagyot sóhajtva dobtam le a falatnyi anyagot az ágyra. Nagyon szerettem volna beszélni Harryvel, s nem azért, mert rá akartam telepedni, az sem érdekel, ha soha többet nem nyúl hozzám, azonban ő volt az egyetlen, aki valóban támogatott abban, hogy kilépjek apám bűvköréből és elkezdjem élni a saját életemet.

Viszont óhatatlanul is eszembe jutott, hogy mi lesz, hogyha valóban megteszem. Abban az esetben, ha netalántán Apa kitagad. Egész életemben annyi pénzem volt, amennyit csak szerettem volna, menő desingnerek ruháit hordtam, mindenem megvolt. Mi maradok a körülöttem lévő csillogás nélkül? Arról nem beszélve, hogy hogyan fizetném ki a Dartmouth nem kicsi tandíját.

Persze, dolgozhatnék is. Naná.! Mégis mit? Kitűnően beszélek franciául és latinul, minden évszámot kívülről fújok és még kémiából is jó vagyok. Mindezek bezzeg semmit sem érnek, hisz életemben nem főztem, vagy sütöttem semmit, a bennalvó házvezetőnő pedig gondoskodott róla, hogy soha ne kelljen takarítanom. Szóval, a való élethez egy nagy nulla voltam. Az ilyen lányoknak, akik burokban nevelkedett, egyetlen lehetősége a diploma és utána valami olyan szakmában való elhelyezkedés, ami szellemi munkát igényel. Esetleg b tervként hozzámenni egy olyan fickóhoz, aki mellett szükségtelen dolgozni.

Gondolatmenetemből a kopogás rázott ki. Ránéztem az órára, ami… túl sokat mutatott. Basszus! Nagyon elkalandoztam, miközben nem haladtam semmit.

- Azonnal megyek, de még nem vagyok kész - kiabáltam ki, miközben magamra rángattam a ruhát. Le akartam még borotválni a lábamat, csakhogy biztos, hogy semmi nem lesz köztem és a vidéki srác között, szóval annyira nem is volt fontos.

Mikor ám kinyitottam az ajtót nem az az ember állt az ajtóban, akit vártam. Döbbenetemben még a szájam is szétnyílt, nem akartam hinni a szemeimnek.

- Ahogy látom, készülsz valahova - jegyezte meg Harry, eközben zöld szemeivel hosszan végigmért. Tudom, ebben a helyzetben nevetséges, de azt kívántam, bárcsak mégis megcsináltam volna a lábaimat.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, miközben egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk között lévő teret és fejét a nyakhajlatomba fúrva elkezdte harapdálni azt.

- Látni akartalak - felelte, egyetlen egy másodpercre hagyva abba tevékenységét.

- Látni vagy dugni? - a kérdés éles volt, nem akartam vele igazából veszekedni, sértett büszkeségem azonban felülkerekedett.

- Mi a fasz bajod van velem? - hirtelen váltott vágyakozóból hihetetlen dühösre. - A kurva életbe már, hogy mindenki engem basztat.

Akkorát vágott a mellettem lévő falba, hogy azon kisebb fajta repedés keletkezett. Én csak kikerekedett szemmel figyeltem, mozdulni sem mertem, komolyan megrémített a viselkedése.

Bizony a bármilyen rettenetes helyzetet lehet még fokozni, hisz pont ezt a pillanatot választotta Justin is, hogy megérkezzen. Szemei előbb engem, később Harryt mérték végig, elfordított fejem, pedig Harryvel is tudatta, hogy nem vagyunk egyedül. Összevonta szemöldökét, eztán gúnyosan odaszólt nekem búcsúzóul:

- Azért látom, nem vesztegetted az idődet.

---

/Harry/

Elegem volt mindenből és mindenkiből. Egy egyetemen voltam, szóval nem volt nagy kunszt szerezni valami jó erős drogot, azután találni hozzá egy bulit. Úgy tűnt, ráadásul valami beavató szertartás is ment itt, mivel egy csomó félmeztelen csaj flangált, mindössze valami festékkel eltakarva mellüket. Számomra tökéletes volt.

Egy pillanatra hezitáltam, mielőtt bekaptam volna a tablettákat. Jó ideje már, hogy tiszta voltam, s nem voltam teljesen biztos benne, hogy mindez megéri azt, hogy visszacsússzak. Mindazonáltal a fájdalom teljesen átjárta a testemet, szinte zsibbasztó volt és az a tervem, hogy Zarába temetkezzem csődöt mondott tehát…

Már a számhoz emeltem a cuccot, mikor valaki megfogta a karomat. Oldalra pillantottam és Zarát pillantottam meg, amint összehúzott szemöldökkel, gyilkos pillantással méreget. Kivette a kezemből a szert és eldobta.

- Köszi! - csúszott ki a számon, bár nem akartam ezt mondani, nem bántam meg. Tudtam, nem lett volna annyi lelki erőm, hogy megálljam.

Belenéztem a szemébe, próbáltam eldönteni, hogy még mindig dühös-e rám. Szükségem volt valakire, aki kívülálló volt, s igaz, tudtam nagyon megbántottam őt és dühe abszolút jogos, nem volt annyi erőm, hogy magyarázkodjam.

- Sajnálom! - nyögtem ki, mire ő bólintott és megölelt. Megkönnyebbülve karoltam át, lélegeztem be jól ismert illatát. Ha azt hittem, nem volt számomra fontos, hát, most rá kellett ébrednem, tévedtem. Joe lehet, hogy rendkívül jó barát volt, de annyira erőszakosan beleásta magát a dolgaimba, hogy az már súrolta azt a határt, amit el tudtam viselni. Zara ellenben, továbbra is kívül maradt, hagyta, hogy én áruljam el azt, amit tudni kell rólam, nem a múltammal foglalkozott, hanem azzal, hogy ki is vagyok én. S  most, ő volt az egyetlen, akihez fordulhattam, akivel kiszabadulhattam a problémáim közül.  Szükségem volt rá, talán jobban, mint az elmúlt időben bárkire is.

- Táncoljunk! - kiáltotta, ezután a kezemnél fogva berángatott a tömegbe, hogy együtt töltsünk egy felelőtlen, alkoholmámoros estét.

11. rész - Miért van ez itt?

Sziasztok!
Bocsi, hogy ilyen későn teszem fel a részt, de csak most értem haza :) 
Remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá!
Ölel titeket:
Raquel

/Joe/

Éppen a reggeli asztaltörölgetést végeztem, amikor a csengő jelezte, hogy valaki belépett a kávézóba. Hátrafordultam, hogy közöljem vele, ám mikor megláttam, ki az, csak mérgesen fújtattam egyet és a pult felé vettem az irányt, abból a célból, hogy elkészítsem számára szokásos rendelését.

Azóta nem láttam, mióta kiviharzott a lakásomból... újfent. Kedveltem őt, sőt, lehet többet is éreztem iránta, a sebzett, titokzatos, angol srác iránt a szomszédból, azonban… úgy tűnt, komoly problémái vannak, amiben nem engedi, hogy segítsek, tehát arra jutottam, nincs sok értelme vele tovább foglalkoznom. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fogok vele többet beszélni, vagy valami, csupán hagyom, hagy élje az életét úgy, ahogyan ő szeretné, azzal, akivel gondolja, ha - bár ebben kételkedem - beszélgetni szeretne, a szomszédban megtalál.

Levágtam elé a kész kávét, egy kicsit dühösebben, mint szerettem volna, ami neki is feltűnt. Zöld szemei összeszűkültek, beleharapott az alsó ajkába, majd szólásra nyitotta volna a száját, de megráztam a fejem.

- Nem kell semmit mondanod – közöltem határozottan. - Ne haragudj, de dolgom van.

Bólintott, felvette a műanyag poharat, bezzeg még egyszer visszanézett. Nem tehettem róla, most belesajgott a szívem, amiért ennyire elutasító voltam, ezzel szemben tudtam, ha tovább erőltetem ezt a kapcsolatot, akár barátság szinten is, magamnak fogok újabb és újabb sebeket szerezni. Nem akarom ellökni magamtól, viszont úgy látszik, ő azt akarja, hogy ezt tegyem.

Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, én megfordítottam a táblát, visszamentem a helyemre, s próbáltam lefoglalni magam. Szerencsére a kávézó elég forgalmas volt, így nem is okozott ez hatalmas problémát.

Jóval a hivatalos zárás után sikerült csak kitessékelnem a vevőket. Az utcán már szinte teljesen sötét volt, amitől megborzongtam. Ebben az időben azért nem ajánlatos egyedül mászkálni, főleg, hogy nem tanultam semmi önvédelmet. Gondolkodtam azon, hogy hívok egy taxit, azonban csupán pénzkidobás lett volna erre a két sarokra, tehát elindultam. Szívem a torkomba kezdett dobogni, amikor bekanyarodva egy magas, bőrkabátos, csupa piercing srác emelkedett fölém. Szinte a semmiből került elő, ezáltal nem tudtam megakadályozni és összeütköztünk. A sötétben nem láttam jól az arcát, habár minthogyha elégedetlenséget véltem volna felfedezni rajta.

- Ne haragudj! - suttogtam, mire vállat volt. Elmormoltam magamban egy imát, hogy ne valami zsebtolvaj, esetleg gengszter legyen. Noha nem akartam kihívni magam ellen a sorsot, ezért kikerültem és tovább haladtam, remélve, nem szól utánam. Mikor mégis meghallottam magam mögött a mély hangot hirtelen összerezzentem és kikerestem a paprika sprayt a táskámban.

- Bocsi, nem akarlak zavarni, de nem tudod nekem elmagyarázni merre van a Harman Street?

A kérdés meglepett, főleg, hogy én is abban az utcában laktam. Két választási lehetőségem volt: vagy elfutok, és talán nem szalad utánam, vagy segítek neki és bízom benne, hogy nem sorozatgyilkos. Végül a második mellett döntöttem. Én meg az a fránya keresztény nevelésem!

- Gyere velem, én is arra tartok - feleltem végül. Határozott bólintást kaptam válaszul, amikor pedig ismét nekivágtam utamnak, mögöttem súlyos léptek zaja hallatszott. Mikor a sarokra értünk újból felé fordultam. - Hányas számot keresed?

- Öm, tessék itt a cím - nyújtott át egy papír cetlit.

Ránéztem az írásra… és nem hittem a szememnek. Először azt hittem, hogy az enyém, csakhogy észrevettem, hogy a 2-es mellett nem B, hanem A jelzés díszeleg. Ez a srác Harryt keresi.

- Mit akarsz tőle? - csúszott ki a számon. Éreztem, ahogy elkezd izzadni a tenyerem. A tag elég veszélyesnek nézett ki, ugye, Harry nem került bajba? Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha megsérülne, úgy, hogy a támadójának én mutattam meg, hol lakik.

- Micsoda? - zavarodott össze.

- Jól hallottad, mit akarsz tőle? - mutattam fel a címet.

- Ismered? - húzta össze a szemét.

- Igen. Nem fogom, akárkinek megmondani, hol lakik.

- A barátja vagyok - hangja határozott volt, semmi hezitálás. Mintha igazat mondana. Ámde... Ha barátok, akkor miért nem tudja, hol lakik?

- Nem hiszem - közöltem vele, aztán karba tettem a kezemet. Már nem érdekelt, ha bajom esik. Meg, végszükség esetén ott a paprika spray.

- Nézd, tizenegy órát utaztam, kissé fáradt vagyok - csapott át ellenségesbe. - Kérem azt a szart, és megkeresem magam.

A papírért nyúlt, de elugrottam előle. A lámpa megvilágította az arcát, amin egyértelműen ingerültség látszott.

- Figyelj, kicsi lány, fél perc alatt elintézlek, ha kell - fenyegetőzött, mire előkaptam védelmi eszközömet és a szeméhez tartottam. Ettől szerencsére megrettent. - Oké, nyugi van.! Kérdezz, bebizonyítom, hogy ismerem.

- Honnan valósi? - kezemet még mindig nem eresztettem le.

- Homes Chapel, Anglia - vágta rá gondolkodás nélkül, kissé megingott a kezem, ellenben még mindig felfelé tartottam.

- Hány testvére van?

- Egy nővére, Gemma - a válasz ugyanolyan gyorsan érkezett. Rendben, ez a srác többet tud Harryről, mint én, ez fura.

- Honnan ismered? - ez már inkább kíváncsiságból jött, mintsem gyanakvásból. Most már biztos voltam benne, hogy ismerik egymást.

- Egy középiskolába jártunk. Megteszed, hogy nem tartod felém azt az izét?

- Persze. Azonban még mindig nem értem, mit keresel itt - mutattam rá, bár szép lassan elindultam a ház irányába. Úgy tűnt, örül a fejleményeknek, mert felzárkózott és már nem mögöttem, hanem mellettem haladt.

- Beszélnem kell vele, dolgokról…

- Tudod, a huszonegyedik században élünk, használhattad volna a telefont - jegyeztem meg. Nem is tudtam elképzelni, mi lehet olyan fontos, hogy átrepüljön egy egész óceánt miatta.

Megérkeztünk a bejárathoz, még egyszer végignéztem kísérőmön, noha már úgy is mindegy volt, hisz gondolom, maximum betöri az ajtót, de akkor is megkeresi Harryt. Igen, ezt néztem ki belőle. Kinyitottam a zárat, csakhogy nem lépett be, hanem udvariasan előreengedett, ami őszintén meglepetésként ért. Felérve a második emeletre megmutattam neki az ajtót, mire egy mosolyt küldött felém és bekopogott.

---

/Harry/

Félálomban voltam, mikor kopogtattak. El sem tudtam képzelni, ki lehet az ilyenkor, ennek következtében először a kukucskálóhoz sétáltam. Azt hittem, káprázik a szemem. Magas, sötét alak, barna bőr, barna szemek, fekete üstök. Ezer éve nem láttam ezt a személyt, bár nem is nagyon hiányzott.

- Harry, nyisd ki látom, hogy nézel - kiabálta be.

- Húzz el innen! - ordítottam vissza. Mi a faszomat keres itt, de komolyan? A hátam közepére sem kívánom ezt a sunyi kis…

- Beszélni akarok veled, lehetőleg nem egy kibaszott ajtón keresztül! - csattant fel.

- Kurvára nem érdekel, mit szeretnél - közöltem.

- Josslynról.

Mintha kimondta volna a varázsszót, rántottam fel az ajtót. Ezen ő is meglepett, kikerekedett szemmel állt ott, mint aki sóbálvánnyá meredt. Még most is, évekkel később, forrt bennem az indulat, ahogy ránéztem. Nem szóltam egy szót sem, pusztán félreálltam, mire ő belépett.

- Otthonos - jegyezte meg ironikusan, miközben a hátizsákját ledobta a földre. - Döbbenet, semmit sem változtál...

- Nem teázni jöttél, nyögd ki, mi van, aztán takarodj a lakásomból! - karba tettem magam előtt a kezeimet, ezután nekidőltem a konyhapultnak. Ha kell, kidobom innen, Zayn mindig is nyurga volt, testi erőben sokszorosan felülmúltam. Nem mintha bárkivel is verekedni akart volna. Specialitása a forró szitukból való menekülés volt.

- Oké, jól van, hátrébb az agarakkal, haver… - tette fel a kezét.

- Nem vagyunk haverok - közöltem nyersen, mire összehúzta a szemét.

- Figyelj, Harry! Tudom, hogy dühös vagy ránk és ez részben jogos is, de mi soha nem szűntünk meg a barátaid lenni - nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy komolyan beszél. Ahogy azt sem, hogy ezen nevetnem kéne vagy sírnom.

- Inkább ezer ellenség, mint egy ilyen barát - válaszoltam végül.

- Rendben, őrjöng, ha neked az jól esik - vont vállat. - Nem ezért jöttem.

- Reméltem is, viszont nem ártana, ha végre közölnéd mit is akarsz.

- Hallottam, hogy te lettél Joss kijelölt gyámja - kezdett bele.

Megint elkezdett bennem felmenni a pumpa. Hogy a picsába merészeli? Mikor szükség volt rá, fülét-farkát behúzva menekült, kurvára eszébe se jutott segíteni Josslynnak, most meg van pofája idetolni a képét, s úgy tenni, mintha aggódna?

- Kérlek, mondj le róla! - nézett a szemeimbe.

Ez volt az utolsó csepp. Egy tigrisugrással átszeltem a kettőnk közti helyet, később egy akkora balost kapott, hogy hallottam, ahogyan reccsen egyet az állkapcsa. Hátratántorodott, csakhogy résen volt, a következő ütésem elől kitért. Lehajolt és a vállával egyenesen a gyomromra mért csapást, mire összegörnyedtem.

Igen nagy ricsajt csaphattunk, mivel egyszer csak kicsapódott a bejárati ajtó és egy ismerős lányhang visította:

- Azonnal engedjétek el egymást!

---

/Zara/

A ceruzámat rágcsálva ültem egy hatalmas előadóban. Az órámra néztem és láttam, hogy majd egy fél órám van még a kezdésig. Előkaptam egy tollat és a jegyzetfüzetemet, azután a telefonomba temetkeztem. Nincs üzenet Harrytől, milyen meglepő…

Mióta eljöttem New York-ból elég rosszul alakul a kapcsolatunk. Egyébként sem éreztem, hogy hú, de nagyon odalenne értem, ám ez mindössze romlott mostanra. Próbáltam nem szomorkodni miatta, azonban… Lássuk be, egy ilyen szituáció mindenkinek fájna.

Arról nem beszélve, hogy milyen borzalmasan éreztem itt magam. Az órák untattak, az emberek nem érdekeltek, a szobatársam meg egy punk, utálom a világot kinézetű kis tetű volt, aki folyamatosan idegelni akart, kidobálta a cuccaimat az ablakon, gúnyolódott rajtam, hogy csakis a jobb napjait említsük.

- Hello, leülhetek? - kérdezte meg tőlem valaki, azonban még arra sem vettem a fáradságot, hogy feltekintsek, egyszerűen vállat vontam. Tökre nem hozott lázba, hogy ideül vagy sem.

- Justin vagyok - juj, de kis kitartó valaki. Már fordítottam is a fejem, hogy elküldjem a sunyiba, amikor megláttam. Szőke haj, csillogó, kék szemek, óriási bicepsz. Most mondhatod, hogy felületes vagyok, ezzel szemben azt mindenkinek el kell ismerni, hogy sokat számít az első benyomás.

- Zara - nyújtottam kezet, mire elmosolyodott kivillantva tökéletesen fehér fogait.

- Te is valamelyik gazdasági szakra jelentkezel? - próbált társalgást kezdeményezni.

- Elvileg - feleltem, nem igazán tudtam, hogy bevalljam-e neki, hogy mennyire a hátam közepére kívánom ezt az egészet.

- Szerintem király. Voltál tegnap annak az öreg profnak az előadásán? Szerintem állat volt, ahogy a tőzsdéről vakerolt.

- Aha, abszolút király - bólogattam. Nem lehet minden tökéletes. Testileg csillagos ötös a srác, de tuti lefejelem, hogyha még egyszer elmeséli nekem azt az órát. Elég volt az egyszer is, köszi! - Jössz holnap a záró buliba?

- Még nem tudom. Tudod, én egy kis városból jöttem Ohióból, ahol nincsenek ilyen nagy partik, szóval nem tudom, mire is számítsak pontosan.

- Szívesen bevezetlek - lebegtettem a szempilláimat. - Persze, csak ha akarod.

- Király - megint ez a szó, mást nem ismer? Vagy ez a menő Ohióban? - Tök jó fej vagy. Te honnan jöttél?

- New York.

- Komolyan? A Nagy Alma? Mit nem adnék érte, ha oda költözhetnék! Miért akarsz te onnét lepattanni?

Na, ez egy nagyon jó kérdés volt. Őszintén? Egyre kevésbé akartam.

10. rész - Rohamok

Sziasztok!

Több tényező is van, amiért úgy döntöttem, hogy hetente egy rész lesz. Tehát innentől keddenként számítsatok új részre.

A másik, hogy ebben a részben csak két szemszög van, aminek az oka, hogy így is nagyon hosszú lett, főleg Harry része, nem akartam még hosszabbra nyújtani.

Viszont megszavaztátok, hogy továbbra is három szemszöges legyen a történet, szóval a következő résztől ismét mindhárom főszereplő szemszögéből olvashattok.

Kellemes olvasást!

Raquel

/Joe/

Fortyogva dobtam le a táskám. Ismét egy elutasítás, mint mindig. Elegem van a beképzelt New York-i divattervezőkből, akik rögtön kidobnak az ajtón, ha nem nézel ki úgy, mint Adriana Lima vagy Candice Swanepoel - attól függ, hogy milyen színű a hajad. Most azt kaptam meg, épp Stella McCartney-tól, hogy túl finomak a vonásaim. Mi az, hogy túl finomak a vonásaim?! Könyörgöm, kihez képest?! Miranda Kerrnek finomak a vonásai, Miss. McCatney mégis alkalmazta őt nem is egy kampányában.

Bementem a konyhába és elővettem egy vodkát a mélyhűtőből. Pontosan az ilyen helyzetekre tartogattam a piákat. Viszont kizárólag az ökör iszik magában, nem igaz?

Felkaptam a vezetékes telefont és fejből tárcsáztam Kimet. Csak csörgettem és csörgettem, de semmi sem történt. Lehetetlen, hogy pont akkor nincs otthon, amikor szükségem lett volna rá! Mikor azonban morcosan kezdtem kikeresni az Iphonomból a mobilszámot, agyam hátsó részéből felderengett, mintha azt mondta volna, hogy randija lesz ma. Remek…

Rajta kívül csakis egy jelöltem volt, azonban… Nos, ez a személy jelenleg az eltűntet játszotta, komolyan napok óta nem láttam, a falon sem hallatszott át semmilyen egyértelmű zaj, sőt, Zarával sem találkoztam, sem itt, sem a kávézóban. Kinyitottam a bejárati ajtót és átsétáltam a szemközti lakás elé. Végül is mit veszíthetek, nemde?

Kopogtattam, majd vártam valami reakcióra. Miután vagy egy perce álldogáltam ott, megpróbálkoztam a dörömböléssel, hátha zuhanyozik vagy valami. Lelki szemeim előtt felsejlett, ahogy Harry ajtót nyit egy szál törölközőbe. Oké, Joe most hagyd abba a fantáziálást, barátnője van, még ha te utálod is.

Már éppen feladtam volna, mikor először résnyire, később teljesen kinyílt a bejárat és Harry jelent meg benne. Jól sejtettem, mosakodott, csakhogy mielőtt megnézte volna, ki keresi magára rángatott egy bokszert és egy pólót. Naná, ilyen az én szerencsém.

- Oh, helló! - csúszott ki a számon, azután összeszedtem magam. - Mindössze arra gondoltam, hogy ihatnánk valamit, van egy üveg vodkám. Régen láttalak, szóval…

Most figyeltem kizárólag meg az arcát. Az nyúzott volt, még a szokásosnál is jobban, haja már kezelhetetlenül hosszú, borotválkoznia sem ártott volna. Egyszóval kifejezetten elhagyta magát az elmúlt pár napban.

- Pia? - kérdezett vissza. - Benne vagyok, csak adj pár percet, amíg rendbe szedem magam!

- Rendben, akkor majd gyere át! - intettem időlegesen búcsút.

Összehúzott szemmel csuktam be az ajtót. Mikor is láttam én őt utoljára? Amikor az az ügyvéd kereste… Lehet, hogy valami rossz hírt kapott és az kavarta fel. Vagy csupán beteg volt és én bonyolítok túl mindent? Valószínű.

Előkaptam néhány sajtot a frigóból, ugyanis kifejezetten megkívántam a sajt fondűt. Imádtam ezt a kaját, bármilyen formában, bármikor, bárhol is voltam. Ha még hozzáteszem azt, hogy a vodkán kívül csak fehérborom volt itthon, szerintem ez a legjobb választás. Nem rajongtam a franciákért - New Orleans-ban élt egy pár -, de az tuti, hogy főzés terén tudtak valamit. Egyetlen kitételem volt csakis feléjük: soha semmilyen körülmények között, nem vagyok hajlandó semmiféle nyálkás, gusztustalan lényt a számba venni - lásd békák és csigák. Fúj, tuti nem!

Már kezdett olvadozni a sajt, amikor végre Harry kopogtatott. Kikiabáltam, miszerint engedje be magát, s pár pillanat múlva már csatlakozott is hozzám a tűzhelynél. Most valamivel jobban nézett ki, haját lófarokba fogta és megborotválkozott, ezzel szemben azért még mindig nem volt csúcsformában. Úgy gondoltam, hogy minden vigasztaló szónál többet ér jelenleg egy feles, amit szinte nyomban le is húzott.

Mikor kész lett a kaja, Harry körülbelül a háromnegyedét megette, amit csakis rosszallóan figyelhettem. Úgy nézett ki, mintha hónapokat töltött volna Etiópiában vagy mit tudom én.

- Ez isteni volt - dőlt neki a kanapé aljának, mikor végre abbahagyta az evést. Mindketten a földön ültünk, körülöttünk az ital, két pohár, a kondér és egynéhány szelet kenyér hevert.

- Na, jó, játszunk valamit! - lelkesültem fel. Imádtam az ivós játékokat, tapasztalatból mondom, hogy az emberek sokkal közlékenyebbek, ha az alkoholszintjük megemelkedett, Harryhez pedig annyi kérdésem lenne, mint égen a csillag.

- Mit? - na, ő nem volt annyira boldog az ötlettől, gondolom érzékelte a vesztét.

- Kérdezz-feleleket - vágtam rá rögtön, mire még fancsalibb képet vágott. - Gyerünk, barátok vagyunk, meg kéne ismernünk egymást!

- Jó, oké - nyafogta, mire én a levegőbe ütöttem. - De én kezdek!

- Tudod a szabályokat? Vagy válaszolsz, vagy…

- Vagy iszom, tudom - rántott vállat, ezután szembe ült velem és mindkettőnknek öntött italt. Izgatottam néztem rá.

- Szűz vagy még? - megütöttem. Perverz disznó!

- Igen - nyögtem, miközben nyakig elvörösödtem. Még egyet kapott, mikor kaján vigyorral megjegyezte, hogy „Annyira tudtam” . - Én jövök! Szerelmes vagy Zarába?

Annyi mindent meg akartam róla tudni. Hogy miért szomorú, miért költözött ide Angliából, hol vannak a szülei. Mégis most, hogy lehetőségem adódott, ezt kérdezem. Ismét elpirultam, bár próbáltam magam azzal áltatni, hogy csak a rengeteg alkoholtól.

- Nem… Nem hiszem - felelte, miközben összeráncolta a homlokát, aztán beletúrt - volna - a hajába, ámde az össze volt fogva, ezért mindössze végigsimított rajta. - Mi van a szüleiddel?

- Öhm - most rajtam volt a sor, nem igazán tudtam mit mondani. - Ők nagyon vallásosak, gyakorlatilag egy búra alatt neveltek fel. Magántanuló voltam, mert féltek, hogy megfertőz az iskolai fertő, a templomi gyülekezeten és a családomon kívül senki mást nem ismertem. Más terveim voltak, így…

- Így ide jöttél - fejezte be a mondatomat, s közben egyre komorabbá vált.

- A tieid? - tettem fel a kérdést, csakhogy) szinte rögtön megbántam, mivel látványosan magába zárkózott, arca megkínzottá vált, majd felugrott és szó nélkül az ajtó felé ment. Már csak az ajtócsapódást hallottam utána…

---

/Harry/
 Felkavart, mikor Joe a szüleimről kérdezett. Napok óta jártak a fejemben emlékképek, el akartam őket üldözni, s az, hogy most nyíltan rákérdezett csak rontott a helyzeten. Bevágtam magam mögött az ajtót, eztán a földre rogytam. Éreztem a tüneteket, nem akartam, hogy Joe lásson így, tehát ott hagytam. Mire a lakásomhoz értem, már alig kaptam levegőt, a bőröm kipirosodott, a szívverésem felgyorsult, a szörnyű éjszaka képei peregtek le előttem. Tudtam, nem lesz jobb egy jó darabig, hacsak nem veszek be ellene valamit, ezáltal nagy nehezen feltápászkodtam, ezt követően a gyógyszeres fiókhoz mentem, kikaptam belőle a Xanaxot, s vártam a hatását. Nem törődtem semmivel, csupán bezuhantam az ágyba.

A pánikroham lassan múlt el, de a rekeszizmaim végre ellazultam, a nyomás a mellkasomban kezdett feloldani. Tudtam, hogy el kell mennem orvoshoz, hisz amióta megtudtam a hírt Joss mamájáról, egyre gyakrabban jöttek rám rohamok, múltkor egy tetoválás készítése közben. El sem tudom képzelni mi történt volna, ha egy építkezésen jön rám mondjuk negyven méter magasan.

Mikor már visszanyertem a testem felett a kontrollt, fogtam a telefonomat és egy fülhallgatót, majd azután futni indultam. Nem a legszerencsésebb ezen a környéken, ebben az időpontban kocogni, ám tudtam, hogy azzal elódázhatom a következő rosszullétet, vagyis nem volt mit tennem.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy szerezzek egy időpontot egy jól menő pszichiáternél. Nem tudtam volna saját keresetből kifizetni, következőképp hozzá kellett nyúlnom az Apámtól kapott pénzalapomhoz, amitől kirázott a hideg. Jó messzire metróztam a lakásomtól, hogyha netalántán utána nézne, akkor rossz nyomot hagyjak neki. Amikor felvettem a pénzt, gyalogosan indultam tovább, ha jól emlékszem csupán harminc perc sétával megközelíthetem a doki rendelőjét.

Gyaloglás közben lelkiismeretem támadt. Napok óta nem hívtam Zarát, aki a Brown nyári táborában tengette a napjait. Nagyon utálta minden percét, én pedig próbáltam belé lelket önteni és rávenni arra, hogyha eljön az idő, akkor a Dartmouth is jelölje meg. Utáltam, hogy ennyire az apja hatása alatt állt.

Mikor megérkeztem a lenyűgöző, amerikai szemmel antik épülethez, kissé bizonytalanná váltam. Mindig is felfordult a gyomrom, ha a fejemben turkáltak, azonban... Nos a betegségem nem lesz magától jobb és az a doki, aki a fiatalok börtönében kezelt, elég jól rendbe rakta az állapotomat. Ráadásul, ha ekképpen maradok, akkor egy idő után képtelen leszek dolgozni…

Mielőtt meggondolhattam magam, kinyitottam az ajtót, majd a hajlongó portással mit sem törődve vágtam át a fényűző előcsarnokon, egyenesen a liftek felé. Az ott ácsorgó, Dolce & Gabana kiskosztümbe burkolózó, szőke plasztikázott nő jó alaposan végigmért, szeme megállapodott elnyűtt csizmámon, szaggatott fekete farmeremen és lyukas pólómon. Ez mosolyra fakasztott, imádtam, ha a hozzá hasonló emberek megbotránkoztak a kinézetemen.

Mint kiderült, ráadásul egy helyre mentünk. A magánrendelővé alakított lakás két részből állt, egy váróból, melyben a falak körül székek sorakoztak, néhol egy-egy kis alakú, kerek asztalkával elválasztva, melyen újságok hevertek. Szemben a rendelő bejárata látszott, az ajtó mellett pedig egy pult volt, mely mögött egy fekete bőrű, rövid hajú, kissé idegesnek tűnő, középkorú hölgy magyarázott nagy kézmozdulatokkal. Egyenesen felé vettem az irányt, mutatóujjával jelezte, hogy várjak egy picit, mindjárt befejezi.

- Miben segíthetek? - kérdezte meg végül, miután egy hatalmas sóhaj kíséretében letette a kagylót.

- Öhm, én Harry Styles vagyok, tegnap beszéltünk telefonon - vakartam meg a fejemet.

- Oh, hogyne, Mr. Styles - mondta, mikor megtalálta a nevemet a listáján. - Sürgősségi eset. Nos, minden anyagát lekértük az Ön által megadott helyekről. Kérem, töltse ki ezt a lapot, a doktornő nemsokára fogadja.

Kezembe vettem a lapot, amit felém nyújtott, ezután magamhoz vettem egy tollat és leültem az egyik székre. A nő, akivel együtt lifteztem, most ismét szembe került velem, s megint elkezdett bámulni, amitől már komolyan zavarba jöttem. A kérdésekre szegeztem hát a szememet, csakhogy azok nem sokáig kötöttek le, csupán a szokásos dolgok voltak, név, születési idő, biztosítási szám, ilyenek.

Egy jó fél óra múlva nyílt az ajtó, s megjelent benne egy jól szituált, negyven év körüli, vékony, ázsiai nő. Rendkívül vonzó volt, pedig nem igazán volt az esetem, mégis volt valami különleges az arcában, ami rögtön megfogott. Kezet nyújtott az épp kilépő páciensének, majd a pulthoz lépett, megkapott pár iratot és visszafelé igyekezett. Mikor már azt hittem, nem fog behívni sem engem, sem pedig a bámulómat, hirtelen felcsendült határozott, bár kissé rideg hangja.

- Mr. Styles, kérem, fáradjon be!

Félszegen álltam fel és léptem be a szobába. Dr. Parker már az íróasztala mögött ült és az aktámat nézegette. Intett, hogy üljek le, amit meg is tettem. Míg olvasott körülnéztem a szobában. A berendezésnél, az otthonos, ugyanakkor minimalista stílust követte, ami valószínű tökéletes választás volt. Az uralkodó szín a barna volt, egyértelműen a barátságos színek domináltak, amitől rögtön megnyugodtam. Az egyik fotelban vártam, hogy elkezdődjön a vizsgálat, ezen az ülőalkalmatosságon kívül azonban volt még egy kanapé és egy forgós irodai szék, ami nyilván Dr. Parker helye volt.

- Nézzük csak! - szólalt meg egy tíz perc elteltével, majd később olvasmányából fel sem pillantva emelkedett fel és indult el felém, utána telepedett le a székébe. - Önnél négy évvel ezelőtt diagnosztizáltak előbb poszttraumás stressz szindrómát, majd ezt később felülírták, az új diagnózis a pánikbetegség lett.

- Igen - nem tudtam, hogy mi mást mondhatnék még.

- Tehát, ha jól értelmezem, Önnek volt egy komoly balesete. Kérem, mesélje el, hogy mi történt.!

Ismét éreztem, hogy kezdek rosszul lenni, de próbáltam felülkerekedni ezen és kinyitni a számat. Tudtam, hogy beszélnem kell erről, felkészültem rá, viszont semmivel sem volt jobb érzés, mint amire számítottam.

- Öhm, az édesanyámmal és a barátnőmmel mentünk haza, amikor az autópályán az előttünk haladó elvesztette az uralmát az autója felett és nekünk csapódott.

- Ez nagyon tárgyilagos beszámoló volt, Harry - nézett rám. - Ön ebben a balesetben rendkívül komoly veszteségeket szenvedett, muszáj innen kezdenünk.

- Mit akar tudni? - kérdeztem, hangom érdessé vált, a mellkasomban ismét megjelent a már jól ismert nyomás.

- Mindent - dőlt hátra.

- Nos, az autó a vezető oldalnak csapódott, Anya és Josslyn megsebesültek, mentőhelikopterrel kórházba vitték őket. Én voltam az egyetlen, aki szinte teljesen megúszta.

- Önnek agyrázkódása és kéztörése volt, ha jól olvasom a jelentést.

- Igen - bólintottam. - Én mentővel mentem, mire odaértem, Anya már meghalt. Senki nem volt vele, Apa és Gemma csak később értek oda.

- Mit érez ezzel kapcsolatban?

- Nem t’om - rántottam vállat. Nagyon nem akartam erről beszélni, el akartam felejteni azokat az időket.

- Mi történt Josslynnal? - lépett tovább, miközben feljegyzett valamit a noteszébe.

- Eltört a gerince, nyaktól lefelé lebénult - automatikusan ejtettem ki a szavakat, mint egy robot, szinte érzéketlenné tett a fájdalom, ami átjárta a testem ebben a pillanatban. Anyára gondoltam és Josslynra, a baleset előtt, mikor épp veszekedtünk, Anya pedig próbált minket lecsillapítani. Felpattantam, éreztem, ahogy látásom homályossá válik, ezáltal elfordultam a doktornőtől és az ablakhoz sétáltam.

- Kérem, nyugodjon meg, Harry! - szólt hozzám csöndesen pár perc után.

- Lehetséges, hogy felírja nekem azt a gyógyszert, amit régebben kaptam és hanyagoljuk ezeket a dolgokat? - csattantam fel, egy kissé nagyobb hangerővel, mint amit szerettem volna.

- Sajnos nem - ingatta a fejét. - Magában rengeteg düh és feldolgozatlan probléma van, amit elfojt magában, ettől lesznek a rohamok. Itt egy terápiával segíthetek magának tovább lépni. Maga is tudja, hogy szüksége van erre.

Szerencsémre ebben a pillanatban megszólalt az asztalon elhelyezett kis óra, jelezve, hogy lejárt az időnk.

- Felírná a gyógyszert? - kérdeztem élesen.

- Igen, és nyugtatót is, hogy tudjon aludni - sóhajtott, majd elővette a tömbjét. - Két hétre elegendő, utána szeretném, ha ismét megjelenne. Az asszisztensem majd ad időpontot.

Kikaptam a kezéből a recepteket, eztán kirobogtam az ajtón