13. rész - Te idióta!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy megint este, de megint így jött ki. Nos, most kicsit szomorú vagyok, mert sehol sem kapok kommenteket, ami kissé elkedvtelenít. Szóval nagyon-nagyon jól esne, ha írnátok legalább pár szót! Na, de a részről: elég érzelmes, kis visszaemlékezés is található benne, szóval remélem tetszeni fog.

Ölellek titeket!

Raquel

/Zara/

A fejem majd’ szétrepedt, s ezen az sem segített, hogy valaki teljes erőből dörömbölt az ajtón. Résnyire nyitottam a szemeimet, azonban abban a pillanatban be is csuktam. A reggeli napfény rettenetesen zavart, testem minden egyes sejtje azt követelte, hogy maradjak az ágyban. Harry mellettem álmosan mormogott valamit.

- Zara, azonnal nyisd ki az ajtót! - hallottam kintről a kiabálást. A hang olyan… ismerősnek tűnt. Viszont jelenleg nem voltam olyan állapotban, hogy belőjem, mégis kihez tartozhat. - Zara, ha nem nyitod ki most azonnal, akkor betöröm az ajtót!

Hirtelen ültem fel, rögtön azután, hogy leesett, ki is áll a bejárat előtt. Nagyot ütöttem Harryre, ezzel próbálva elérni, hogy felébredjen, ezzel szemben mindössze a másik oldalára fordult. Remek.

- Kelj már fel, hallod?! - piszkáltam tovább. - Ez az Apám, bassza meg!

Neki sem kellett több, szemei kipattantak, ezután meglepő módon hatalmas vigyorra húzódott a szája.

- Na, ezen tuti, kiakad - jegyezte meg, mire jutalmul hozzávágtam a pólóját.

- Igen, a következő pillanatban pedig szobafogságban leszek életem végéig - forgattam a szemeim, aztán a nadrágját is felkaptam a földről. Mindezek után a karjánál fogva kirángattam az ágyamból, s begyömöszöltem a szekrénybe. Belülről halk káromkodások hallatszódtak ki, jelezve, Harry méretben kicsit túlnőtte a kolis bútorokat.

Szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Még egyszer körbenéztem a szobában, hogy tuti nem maradt-e szerteszét valahol férfi holmi, mikor tisztának ítéltem a helyet, megpróbáltam nyugodt arckifejezést varázsolni magamra, s feltártam a kijáratot.

Apa feje már vörös volt az indulattól, azonnal félretolt, majd, mint egy pitbull lépett be a helyiségbe. Szemei körbejártak, benézett az ágy alá, utána a szekrény felé indult. Egy jól irányzott vetődéssel előtte termettem.

- Mégis mit csinálsz? - kérdeztem tettetett jókedvvel, mire csak egy lesajnáló tekintet volt a válasz. Hatalmas kezével félretolt és kinyitotta a ruhatárolót.

Be kell látnom, ha nem lett volna ennyire kínos a szituáció, akkor rendkívül jól szórakoztam volna. Harry a ruhák alatt guggolt, alsónadrágban, miközben próbálta elfújni a feje körül keringő ruhadarabokat. Mikor meglátta apát, szája rögtön pimasz mosolyra húzódott, aztán kiugrott, s kezet nyújtott neki.

- Jó reggelt, Mr. Carmichael! - köszönt, én meg kínomban a szemeimet fogtam. Apa feje pirosból céklaszínűre színeződött, komolyan elkezdtem aggódni, nehogy a végén szívinfarktust kapjon. Kinyitotta a száját, de pillanatokon belül be is csukta, azt gondolom, nem jutott szóhoz megdöbbenésében. Hát, igen, az biztos, hogy a rajtakapott, rejtőzködő srácok kilencvenkilenc egész kilenc százaléka nem üdvözölné a tajtékzó apát. Na, de mi Harryről beszélünk.

- Azonnal. Tűnj. El. Innen - nyögte ki végül, mire Harry vállat vont, komótosan felvette a nadrágját és a pólóját, a kezébe kapta cipőjét, végül visszafordult és ennyit mondott:

- Nemsokára találkozunk, bébi!

Választ sem várva csukta be maga után a szoba ajtaját, mire Apa pusztán tátogni tudott. Azt hiszem, sokkot kapott.

- Soha többet nem találkozhatsz vele! - közölte, mikor már képes volt értelmes mondatokat alkotni.

Én csak álltam ott, s fogalmam sem volt, hogy sírjak vagy nevessek. Mire azonban összeszedhettem volna a gondolataimat, Apa nagy lendülettel elém vágta a bőröndömet, egyértelműen adva jelét annak, hogy most azonnal hazavisz. Már előre tudtam, hogy ez lesz életem leghosszabb kocsiútja.

---

/Harry/

Rég éreztem ilyen jól magam. Még éreztem az adrenalint a testemben, pedig már jó fél óra eltelt a Mr. Carmicheal-lel való kalandos találkozásom óta. Jut eszembe, ha hazaértem, fel kell hívnom Zarát, hogy élve megúszta-e a történetet.

El is felejtettem, hogy mennyire fel tud dobni az emberek megbotránkoztatása. Otthon rengetegszer csináltunk hasonló dolgokat Zaynékkel, viszont mióta ideköltöztem próbáltam kerülni a konfrontációt a környezetemmel. Na, jó, igazából az érintkezést is.

A vonat megérkezett, én pedig levetettem magamat az első adandó helyre. Elővettem a mobilomat, hogy ellenőrizzem a hangpostát, de csak Joe hagyott vagy negyven üzenetet, miszerint aggódik értem és hívjam vissza. Jelenleg eszem ágában sem volt ezt tenni, szóval félredobtam a készüléket.

Lehunytam a szemeim, hisz nem aludhattam többet két óránál. Álom helyett, ellenben csak gondterhes gondolatok jöttek. Igazából nagyon is felkavart Zayn megjelenése, arról nem is beszélve, mit mondott. Megértettem, miért nem akarja Joss, hogy én foglalkozzam vele, mégis… mintha tőrt döftek volna a mellkasomba, majd jó alaposan meg is forgatták volna benne. Nem akartam másra bízni őt, ő az én felelősségem volt, az én barátnőm.

 Mindössze a volt barátnőd - emlékeztetett egy hang a fejemben, amit nem tudtam csak úgy elhessegetni. Lehajtottam a fejem, ezután két ujjammal masszírozni kezdtem a halántékomat. Lehetséges, hogy nem másnaposan kéne ezt megvitatnom magammal.

Ismét behunytam a szemeimet, hogy megpróbálkozzam az alvással.

Éjfél felé járhatott az idő, csupán a hold világított, viszont a fák sűrű lombkoronája ezt a fényforrást is kiiktatta. Lassan lépkedtem a hangos zene irányába, ami tőlünk úgy félmérföldnyire tartott buliból szűrődött felénk. Hallottam a magam mögött lépkedő lány halk morgolódását, ám nem foglalkoztam vele. Nem akartam veszekedni, mellesleg senki nem kényszerítette, hogy velem jöjjön, önként ült be mellém a kocsiba.

-          Ezért iszonyú nagy bajba fogunk kerülni – csattant hirtelen élesen a hangja, mire csak megforgattam a szemeimet.

-          Túl sokat aggodalmaskodsz – torkollottam le. –, meg se fogják tudni.

Nem vitatkozott tovább, ugyan horkantása arra engedett következtetni, hogy nem hisz nekem. A következő öt percben némán sétáltunk, a zene pedig egyre hangosabbá vált, jelezve, hogy jó irányba megyünk.

Egyszer csak egy telefon csengése törte meg a kettőnk közé telepedett hallgatást. Kivettem a zsebemből a vétkes készüléket, végezetül a kijelzőre vetett egyetlen pillantással kinyomtam.

-          Harry, ki volt az? – Joss hangja egy oktávval magasabbra szökött.

-          Senki – füllentettem, bár én is tudtam, hogy nem hisz nekem. Pontosan tudta, hogy ki volt a vonal másik végén.

-          Kérlek, menjünk haza.! Rossz érzésem van ettől az egésztől. Buli tök idegenekkel egy erdő közepén. Pontosan így szoktak kezdődni a rossz horrorfilmek is!.

-          Jaj, ne legyél már hisztis picsa – tettem keresztbe a kezeimet. – Ez csak egy buli. Ezernyi ilyenen jártunk már.

-          A barátainkkal igen. De ezekről az emberekről szinte semmit nem tudunk. Arról nem beszélve, hogy a hideg is kiráz tőlünk.

-          Akkor menj vissza, majd hívlak. Valamikor – vontam vállat, azután választ nem is várva fordítottam neki hátat, s indultam el ismét.

-          Komolyan képes lennél itt hagyni az erdő közepén? – sikította utánam fejhangon. – Na, jó, tudod mit. Ennyi, Harry, mi végeztünk egymással!

Hirtelen valaki megrázott a vállamnál fogva. Összezavarodva néztem körül és tudatosult bennem az, hogy még mindig a vonaton vagyok, s a szemben lévő utas aggodalmasan szemlél. Ezek szerint csak álmomban mentem vissza arra a jó pár évvel ezelőtti végzetes éjszakára.

/Joe

-     

      - Még mindig nem veszi fel – tájékoztattam Zaynt, aki a kanapén terült el, s éppen a dugi csoki készletemet élte fel.

-        -  Nem is fogja egy ideig – morogta vissza, majd szemeit ismét a TV képernyőre szegezte.

Tegnap óta semmit nem hallottunk Harry felől, nem aludtam, hogy meghalljam, ha végre hazaér, csakhogy ez nem történt meg. Nem tudtam magammal mit kezdeni, fel-alájárkáltam a konyhában, a számba haraptam, próbáltam legalább azt tettetni, hogy valami hasznosat teszek. Noha rögtön lebuktam, hogy mikor elérkezett az ebédidő kénytelen voltam felhívni a kedvenc thai éttermemet, hogy hozzanak nekünk valami ehetőt.

-          Fontos neked a srác, nem igaz? – kérdezte Zayn, mikor már a dohányzóasztal két oldalán ültünk a földön és majszoltuk az ismét fenséges ételt.

-          Igen – bólintottam. –, csak nem enged közel magához és nem tudom, miért.

-          Hát, ha ez megnyugtat soha nem volt, az az ember, aki, hú, de nagyon kimutatja az érzéseit.

Nem igazán szerettem volna vele ezt megvitatni, tekintve, hogy nem ismertem őt, szóval furcsa lett volna kitárgyalni vele a szerelmi életemet. Mármint köztem és Harry között nem volt semmi, de hát, értitek… Szerencsére azonban nem is kellett tovább társalognunk, ugyanis ebben a pillanatban hallottam, hogy nyílik a mellettünk lévő lakás ajtaja.

Rögtön felpattantam, s rohantam is volna az ajtó felé, ámde Zayn elkapta a karomat.

-          Hagyjad, hagy nyalogassa a sebeit.! Úgy is átjön, ha készen áll rá.

Nem érdekelt a tanácsa, kirántottam a kezemet az övéből, s már futottam is át. Bekopogtam – helyesebben inkább dörömböltem az ajtón –, mire pár másodperc múlva ki is tárult, s Harry igen megviselt ábrázata jelent meg benne.

-          Figyelj, Joe, most nincs kedvem beszélgetni – motyogta fáradtan. – Majd később kereslek, oké?

Be akarta zárni az ajtót, bezzeg nem engedtem neki. Ennyivel azért nem rázhat le.

-           Hol voltál? – kezdtem neki a faggatásnak. – Halálra aggódtam magam! Hol aludtál? Legalább egy SMS-t küldhettél volna, hogy egyben vagy.

-          Mi a fasz? – vonta fel a szemöldökét. – Komolyan rosszabb vagy, mint egy barátnő. Felnőtt ember vagyok, aki azt csinál, amit akar, nem beszélve arról, hogy hagy, ne kelljen téged minden egyes lépésemről tájékoztatni.

Éreztem, hogy a vérnyomásom, feljebb és feljebb kúszik. Olyan ideges lettem, mint már régen, mégis mit tettem, hogy felhatalmazva érzi magát arra, hogy így beszéljen velem?! Soha eszem ágába se jutott megakadályozni őt, hogy azt tegye, amit akar, csupán azt szerettem volna, hogyha biztonságban van. Olyan nagy baj ez?

-          Menj a fenébe! – köptem vissza, eztán megfordultam. Zaynnek volt igaza, valóban hagynom kellett volna, holott nekem ez soha nem ment. Egyszerűen nem tudtam békén hagyni, hiába szerettem volna, nem tudtam távol tartani magam tőle.

-          Mégis miért érdekellek ennyire? – hallottam a kérdést, amit nyilván nekem szánt.

-          Mert szeretlek, te idióta – küszködtem a könnyeimmel, végül mielőtt válaszolhatott volna, besprinteltem az ajtón, egyenesen a hálószobámba, s bezártam magam mögött az ajtót.