10. rész - Rohamok

Sziasztok!

Több tényező is van, amiért úgy döntöttem, hogy hetente egy rész lesz. Tehát innentől keddenként számítsatok új részre.

A másik, hogy ebben a részben csak két szemszög van, aminek az oka, hogy így is nagyon hosszú lett, főleg Harry része, nem akartam még hosszabbra nyújtani.

Viszont megszavaztátok, hogy továbbra is három szemszöges legyen a történet, szóval a következő résztől ismét mindhárom főszereplő szemszögéből olvashattok.

Kellemes olvasást!

Raquel

/Joe/

Fortyogva dobtam le a táskám. Ismét egy elutasítás, mint mindig. Elegem van a beképzelt New York-i divattervezőkből, akik rögtön kidobnak az ajtón, ha nem nézel ki úgy, mint Adriana Lima vagy Candice Swanepoel - attól függ, hogy milyen színű a hajad. Most azt kaptam meg, épp Stella McCartney-tól, hogy túl finomak a vonásaim. Mi az, hogy túl finomak a vonásaim?! Könyörgöm, kihez képest?! Miranda Kerrnek finomak a vonásai, Miss. McCatney mégis alkalmazta őt nem is egy kampányában.

Bementem a konyhába és elővettem egy vodkát a mélyhűtőből. Pontosan az ilyen helyzetekre tartogattam a piákat. Viszont kizárólag az ökör iszik magában, nem igaz?

Felkaptam a vezetékes telefont és fejből tárcsáztam Kimet. Csak csörgettem és csörgettem, de semmi sem történt. Lehetetlen, hogy pont akkor nincs otthon, amikor szükségem lett volna rá! Mikor azonban morcosan kezdtem kikeresni az Iphonomból a mobilszámot, agyam hátsó részéből felderengett, mintha azt mondta volna, hogy randija lesz ma. Remek…

Rajta kívül csakis egy jelöltem volt, azonban… Nos, ez a személy jelenleg az eltűntet játszotta, komolyan napok óta nem láttam, a falon sem hallatszott át semmilyen egyértelmű zaj, sőt, Zarával sem találkoztam, sem itt, sem a kávézóban. Kinyitottam a bejárati ajtót és átsétáltam a szemközti lakás elé. Végül is mit veszíthetek, nemde?

Kopogtattam, majd vártam valami reakcióra. Miután vagy egy perce álldogáltam ott, megpróbálkoztam a dörömböléssel, hátha zuhanyozik vagy valami. Lelki szemeim előtt felsejlett, ahogy Harry ajtót nyit egy szál törölközőbe. Oké, Joe most hagyd abba a fantáziálást, barátnője van, még ha te utálod is.

Már éppen feladtam volna, mikor először résnyire, később teljesen kinyílt a bejárat és Harry jelent meg benne. Jól sejtettem, mosakodott, csakhogy mielőtt megnézte volna, ki keresi magára rángatott egy bokszert és egy pólót. Naná, ilyen az én szerencsém.

- Oh, helló! - csúszott ki a számon, azután összeszedtem magam. - Mindössze arra gondoltam, hogy ihatnánk valamit, van egy üveg vodkám. Régen láttalak, szóval…

Most figyeltem kizárólag meg az arcát. Az nyúzott volt, még a szokásosnál is jobban, haja már kezelhetetlenül hosszú, borotválkoznia sem ártott volna. Egyszóval kifejezetten elhagyta magát az elmúlt pár napban.

- Pia? - kérdezett vissza. - Benne vagyok, csak adj pár percet, amíg rendbe szedem magam!

- Rendben, akkor majd gyere át! - intettem időlegesen búcsút.

Összehúzott szemmel csuktam be az ajtót. Mikor is láttam én őt utoljára? Amikor az az ügyvéd kereste… Lehet, hogy valami rossz hírt kapott és az kavarta fel. Vagy csupán beteg volt és én bonyolítok túl mindent? Valószínű.

Előkaptam néhány sajtot a frigóból, ugyanis kifejezetten megkívántam a sajt fondűt. Imádtam ezt a kaját, bármilyen formában, bármikor, bárhol is voltam. Ha még hozzáteszem azt, hogy a vodkán kívül csak fehérborom volt itthon, szerintem ez a legjobb választás. Nem rajongtam a franciákért - New Orleans-ban élt egy pár -, de az tuti, hogy főzés terén tudtak valamit. Egyetlen kitételem volt csakis feléjük: soha semmilyen körülmények között, nem vagyok hajlandó semmiféle nyálkás, gusztustalan lényt a számba venni - lásd békák és csigák. Fúj, tuti nem!

Már kezdett olvadozni a sajt, amikor végre Harry kopogtatott. Kikiabáltam, miszerint engedje be magát, s pár pillanat múlva már csatlakozott is hozzám a tűzhelynél. Most valamivel jobban nézett ki, haját lófarokba fogta és megborotválkozott, ezzel szemben azért még mindig nem volt csúcsformában. Úgy gondoltam, hogy minden vigasztaló szónál többet ér jelenleg egy feles, amit szinte nyomban le is húzott.

Mikor kész lett a kaja, Harry körülbelül a háromnegyedét megette, amit csakis rosszallóan figyelhettem. Úgy nézett ki, mintha hónapokat töltött volna Etiópiában vagy mit tudom én.

- Ez isteni volt - dőlt neki a kanapé aljának, mikor végre abbahagyta az evést. Mindketten a földön ültünk, körülöttünk az ital, két pohár, a kondér és egynéhány szelet kenyér hevert.

- Na, jó, játszunk valamit! - lelkesültem fel. Imádtam az ivós játékokat, tapasztalatból mondom, hogy az emberek sokkal közlékenyebbek, ha az alkoholszintjük megemelkedett, Harryhez pedig annyi kérdésem lenne, mint égen a csillag.

- Mit? - na, ő nem volt annyira boldog az ötlettől, gondolom érzékelte a vesztét.

- Kérdezz-feleleket - vágtam rá rögtön, mire még fancsalibb képet vágott. - Gyerünk, barátok vagyunk, meg kéne ismernünk egymást!

- Jó, oké - nyafogta, mire én a levegőbe ütöttem. - De én kezdek!

- Tudod a szabályokat? Vagy válaszolsz, vagy…

- Vagy iszom, tudom - rántott vállat, ezután szembe ült velem és mindkettőnknek öntött italt. Izgatottam néztem rá.

- Szűz vagy még? - megütöttem. Perverz disznó!

- Igen - nyögtem, miközben nyakig elvörösödtem. Még egyet kapott, mikor kaján vigyorral megjegyezte, hogy „Annyira tudtam” . - Én jövök! Szerelmes vagy Zarába?

Annyi mindent meg akartam róla tudni. Hogy miért szomorú, miért költözött ide Angliából, hol vannak a szülei. Mégis most, hogy lehetőségem adódott, ezt kérdezem. Ismét elpirultam, bár próbáltam magam azzal áltatni, hogy csak a rengeteg alkoholtól.

- Nem… Nem hiszem - felelte, miközben összeráncolta a homlokát, aztán beletúrt - volna - a hajába, ámde az össze volt fogva, ezért mindössze végigsimított rajta. - Mi van a szüleiddel?

- Öhm - most rajtam volt a sor, nem igazán tudtam mit mondani. - Ők nagyon vallásosak, gyakorlatilag egy búra alatt neveltek fel. Magántanuló voltam, mert féltek, hogy megfertőz az iskolai fertő, a templomi gyülekezeten és a családomon kívül senki mást nem ismertem. Más terveim voltak, így…

- Így ide jöttél - fejezte be a mondatomat, s közben egyre komorabbá vált.

- A tieid? - tettem fel a kérdést, csakhogy) szinte rögtön megbántam, mivel látványosan magába zárkózott, arca megkínzottá vált, majd felugrott és szó nélkül az ajtó felé ment. Már csak az ajtócsapódást hallottam utána…

---

/Harry/
 Felkavart, mikor Joe a szüleimről kérdezett. Napok óta jártak a fejemben emlékképek, el akartam őket üldözni, s az, hogy most nyíltan rákérdezett csak rontott a helyzeten. Bevágtam magam mögött az ajtót, eztán a földre rogytam. Éreztem a tüneteket, nem akartam, hogy Joe lásson így, tehát ott hagytam. Mire a lakásomhoz értem, már alig kaptam levegőt, a bőröm kipirosodott, a szívverésem felgyorsult, a szörnyű éjszaka képei peregtek le előttem. Tudtam, nem lesz jobb egy jó darabig, hacsak nem veszek be ellene valamit, ezáltal nagy nehezen feltápászkodtam, ezt követően a gyógyszeres fiókhoz mentem, kikaptam belőle a Xanaxot, s vártam a hatását. Nem törődtem semmivel, csupán bezuhantam az ágyba.

A pánikroham lassan múlt el, de a rekeszizmaim végre ellazultam, a nyomás a mellkasomban kezdett feloldani. Tudtam, hogy el kell mennem orvoshoz, hisz amióta megtudtam a hírt Joss mamájáról, egyre gyakrabban jöttek rám rohamok, múltkor egy tetoválás készítése közben. El sem tudom képzelni mi történt volna, ha egy építkezésen jön rám mondjuk negyven méter magasan.

Mikor már visszanyertem a testem felett a kontrollt, fogtam a telefonomat és egy fülhallgatót, majd azután futni indultam. Nem a legszerencsésebb ezen a környéken, ebben az időpontban kocogni, ám tudtam, hogy azzal elódázhatom a következő rosszullétet, vagyis nem volt mit tennem.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy szerezzek egy időpontot egy jól menő pszichiáternél. Nem tudtam volna saját keresetből kifizetni, következőképp hozzá kellett nyúlnom az Apámtól kapott pénzalapomhoz, amitől kirázott a hideg. Jó messzire metróztam a lakásomtól, hogyha netalántán utána nézne, akkor rossz nyomot hagyjak neki. Amikor felvettem a pénzt, gyalogosan indultam tovább, ha jól emlékszem csupán harminc perc sétával megközelíthetem a doki rendelőjét.

Gyaloglás közben lelkiismeretem támadt. Napok óta nem hívtam Zarát, aki a Brown nyári táborában tengette a napjait. Nagyon utálta minden percét, én pedig próbáltam belé lelket önteni és rávenni arra, hogyha eljön az idő, akkor a Dartmouth is jelölje meg. Utáltam, hogy ennyire az apja hatása alatt állt.

Mikor megérkeztem a lenyűgöző, amerikai szemmel antik épülethez, kissé bizonytalanná váltam. Mindig is felfordult a gyomrom, ha a fejemben turkáltak, azonban... Nos a betegségem nem lesz magától jobb és az a doki, aki a fiatalok börtönében kezelt, elég jól rendbe rakta az állapotomat. Ráadásul, ha ekképpen maradok, akkor egy idő után képtelen leszek dolgozni…

Mielőtt meggondolhattam magam, kinyitottam az ajtót, majd a hajlongó portással mit sem törődve vágtam át a fényűző előcsarnokon, egyenesen a liftek felé. Az ott ácsorgó, Dolce & Gabana kiskosztümbe burkolózó, szőke plasztikázott nő jó alaposan végigmért, szeme megállapodott elnyűtt csizmámon, szaggatott fekete farmeremen és lyukas pólómon. Ez mosolyra fakasztott, imádtam, ha a hozzá hasonló emberek megbotránkoztak a kinézetemen.

Mint kiderült, ráadásul egy helyre mentünk. A magánrendelővé alakított lakás két részből állt, egy váróból, melyben a falak körül székek sorakoztak, néhol egy-egy kis alakú, kerek asztalkával elválasztva, melyen újságok hevertek. Szemben a rendelő bejárata látszott, az ajtó mellett pedig egy pult volt, mely mögött egy fekete bőrű, rövid hajú, kissé idegesnek tűnő, középkorú hölgy magyarázott nagy kézmozdulatokkal. Egyenesen felé vettem az irányt, mutatóujjával jelezte, hogy várjak egy picit, mindjárt befejezi.

- Miben segíthetek? - kérdezte meg végül, miután egy hatalmas sóhaj kíséretében letette a kagylót.

- Öhm, én Harry Styles vagyok, tegnap beszéltünk telefonon - vakartam meg a fejemet.

- Oh, hogyne, Mr. Styles - mondta, mikor megtalálta a nevemet a listáján. - Sürgősségi eset. Nos, minden anyagát lekértük az Ön által megadott helyekről. Kérem, töltse ki ezt a lapot, a doktornő nemsokára fogadja.

Kezembe vettem a lapot, amit felém nyújtott, ezután magamhoz vettem egy tollat és leültem az egyik székre. A nő, akivel együtt lifteztem, most ismét szembe került velem, s megint elkezdett bámulni, amitől már komolyan zavarba jöttem. A kérdésekre szegeztem hát a szememet, csakhogy azok nem sokáig kötöttek le, csupán a szokásos dolgok voltak, név, születési idő, biztosítási szám, ilyenek.

Egy jó fél óra múlva nyílt az ajtó, s megjelent benne egy jól szituált, negyven év körüli, vékony, ázsiai nő. Rendkívül vonzó volt, pedig nem igazán volt az esetem, mégis volt valami különleges az arcában, ami rögtön megfogott. Kezet nyújtott az épp kilépő páciensének, majd a pulthoz lépett, megkapott pár iratot és visszafelé igyekezett. Mikor már azt hittem, nem fog behívni sem engem, sem pedig a bámulómat, hirtelen felcsendült határozott, bár kissé rideg hangja.

- Mr. Styles, kérem, fáradjon be!

Félszegen álltam fel és léptem be a szobába. Dr. Parker már az íróasztala mögött ült és az aktámat nézegette. Intett, hogy üljek le, amit meg is tettem. Míg olvasott körülnéztem a szobában. A berendezésnél, az otthonos, ugyanakkor minimalista stílust követte, ami valószínű tökéletes választás volt. Az uralkodó szín a barna volt, egyértelműen a barátságos színek domináltak, amitől rögtön megnyugodtam. Az egyik fotelban vártam, hogy elkezdődjön a vizsgálat, ezen az ülőalkalmatosságon kívül azonban volt még egy kanapé és egy forgós irodai szék, ami nyilván Dr. Parker helye volt.

- Nézzük csak! - szólalt meg egy tíz perc elteltével, majd később olvasmányából fel sem pillantva emelkedett fel és indult el felém, utána telepedett le a székébe. - Önnél négy évvel ezelőtt diagnosztizáltak előbb poszttraumás stressz szindrómát, majd ezt később felülírták, az új diagnózis a pánikbetegség lett.

- Igen - nem tudtam, hogy mi mást mondhatnék még.

- Tehát, ha jól értelmezem, Önnek volt egy komoly balesete. Kérem, mesélje el, hogy mi történt.!

Ismét éreztem, hogy kezdek rosszul lenni, de próbáltam felülkerekedni ezen és kinyitni a számat. Tudtam, hogy beszélnem kell erről, felkészültem rá, viszont semmivel sem volt jobb érzés, mint amire számítottam.

- Öhm, az édesanyámmal és a barátnőmmel mentünk haza, amikor az autópályán az előttünk haladó elvesztette az uralmát az autója felett és nekünk csapódott.

- Ez nagyon tárgyilagos beszámoló volt, Harry - nézett rám. - Ön ebben a balesetben rendkívül komoly veszteségeket szenvedett, muszáj innen kezdenünk.

- Mit akar tudni? - kérdeztem, hangom érdessé vált, a mellkasomban ismét megjelent a már jól ismert nyomás.

- Mindent - dőlt hátra.

- Nos, az autó a vezető oldalnak csapódott, Anya és Josslyn megsebesültek, mentőhelikopterrel kórházba vitték őket. Én voltam az egyetlen, aki szinte teljesen megúszta.

- Önnek agyrázkódása és kéztörése volt, ha jól olvasom a jelentést.

- Igen - bólintottam. - Én mentővel mentem, mire odaértem, Anya már meghalt. Senki nem volt vele, Apa és Gemma csak később értek oda.

- Mit érez ezzel kapcsolatban?

- Nem t’om - rántottam vállat. Nagyon nem akartam erről beszélni, el akartam felejteni azokat az időket.

- Mi történt Josslynnal? - lépett tovább, miközben feljegyzett valamit a noteszébe.

- Eltört a gerince, nyaktól lefelé lebénult - automatikusan ejtettem ki a szavakat, mint egy robot, szinte érzéketlenné tett a fájdalom, ami átjárta a testem ebben a pillanatban. Anyára gondoltam és Josslynra, a baleset előtt, mikor épp veszekedtünk, Anya pedig próbált minket lecsillapítani. Felpattantam, éreztem, ahogy látásom homályossá válik, ezáltal elfordultam a doktornőtől és az ablakhoz sétáltam.

- Kérem, nyugodjon meg, Harry! - szólt hozzám csöndesen pár perc után.

- Lehetséges, hogy felírja nekem azt a gyógyszert, amit régebben kaptam és hanyagoljuk ezeket a dolgokat? - csattantam fel, egy kissé nagyobb hangerővel, mint amit szerettem volna.

- Sajnos nem - ingatta a fejét. - Magában rengeteg düh és feldolgozatlan probléma van, amit elfojt magában, ettől lesznek a rohamok. Itt egy terápiával segíthetek magának tovább lépni. Maga is tudja, hogy szüksége van erre.

Szerencsémre ebben a pillanatban megszólalt az asztalon elhelyezett kis óra, jelezve, hogy lejárt az időnk.

- Felírná a gyógyszert? - kérdeztem élesen.

- Igen, és nyugtatót is, hogy tudjon aludni - sóhajtott, majd elővette a tömbjét. - Két hétre elegendő, utána szeretném, ha ismét megjelenne. Az asszisztensem majd ad időpontot.

Kikaptam a kezéből a recepteket, eztán kirobogtam az ajtón